Így boldogultak a középkor pszichopatái
Több száz évvel ezelőtt az igazságszolgáltatás előtt még ismeretlen fogalomnak számított a fényképes igazolvány, a központi nyilvántartás, a térfigyelő kamera vagy a DNS-vizsgálat, a hírek pedig gyakran csak hetek alatt jutottak el egyik vidékről a másikra. Mindez azt sugallhatja, hogy a középkor valóságos paradicsom lehetett a magabiztos csalók és bűnözők számára. A helyzet ennél összetettebb volt, de néhány történet tökéletesen rávilágít a rendszer hiányosságaira.
A középkori Európában az ember személyazonosságát elsősorban az határozta meg, hogy kik ismerték, milyen családból származott, kinek tartozott hűséggel, és mit mondtak róla mások. Az eskü vallási súlyt is hordozott: aki szent ereklyére vagy Isten nevére fogadkozott, elvileg saját lelki üdvösségét tette kockára.
Ez azonban csak addig jelentett valódi korlátot, amíg az illető félt az isteni és világi következményektől. A vallásos nyelvet, a megbánás látványos jeleit és a becsülethez kapcsolódó szokásokat olyan emberek is alkalmazhatták, akik valójában semmibe vették őket.
Ebből még nem következik, hogy a középkor tele volt mai értelemben vett pszichopatákkal. Történelmi személyeket évszázadokkal később nem lehet megbízhatóan diagnosztizálni, az erőszakos viselkedést pedig a korszak politikai és társadalmi viszonyai is ösztönözhették. Akadtak azonban olyan alakok, akiknek kegyetlensége már kortársaikat is megdöbbentette.
Közéjük tartozott Thomas de Marle, a 11–12. század fordulóján élt francia földesúr, aki részt vett az első keresztes hadjáratban, majd hazatérése után több vár és fegyveres kíséret birtokában hosszú időn át szembeszállt VI. Lajos francia királlyal. A közelében élő Nogent-i Guibert bencés apát különös kegyetlenséggel vádolta. Beszámolója szerint de Marle zarándokokat fosztott ki, védtelen embereket támadott meg, foglyait pedig megkínozta vagy éheztette. A korabeli szerzők az eszményi lovag ellentéteként mutatták be: olyan emberként, akiben a hűség, az irgalom és a becsület helyét a hitszegés és az erőszak foglalta el.
Egy 1114-es egyházi gyűlés kiközösítette, és megfosztotta lovagi rangjától, ő azonban nem jelent meg az ítélethirdetésen. A király sereget is vezetett ellene, a földesúr mégis csak 1130-ban, elfogása közben szerzett halálos sérülés következtében vesztette életét. Hosszú pályafutása jól mutatja, hogy egy várakkal, földdel és fegyveresekkel rendelkező nemes megfékezése akkor is nehéz volt, ha kegyetlensége közismertté vált.
A korszak gondolkodói természetesen ismerték a szándékos gonoszság fogalmát. A középkori filozófiában a synderesis az ember azon képességét jelentette, amelynek révén felismeri az alapvető erkölcsi elveket, például azt, hogy jót kell tenni, a rosszat pedig el kell kerülni. Ez azt jelentette, hogy az erkölcsi alapelvek felismerésének képessége az emberi értelem része.
Aquinói Szent Tamás különbséget tett a tudatlanságból, az indulatból és a „biztos rosszindulatból” elkövetett bűnök között. Az utóbbi esetében az ember tisztában van azzal, hogy rosszat tesz, mégis tudatosan ezt választja. A középkori teológia tehát nem volt vak a hideg fejjel elkövetett kegyetlenségre, még ha nem is ismerte a modern személyiségzavarok fogalmait.
A rendszer gyengeségeit szélhámosok is kihasználták. 1225-ben egy férfi jelent meg Flandriában, és azt állította, hogy ő a húsz évvel korábban eltűnt IX. Balduin, Konstantinápoly latin császára. A trónkövetelő jelentős támogatást szerzett, és felkelést is szított Balduin lánya, Johanna grófnő ellen.
A csaló története akkor omlott össze, amikor VIII. Lajos francia király olyan kérdéseket tett fel neki, amelyekre az igazi Balduinnak tudnia kellett volna a választ. A férfit később Bertrand de Rains néven azonosították, majd kivégezték. Addig azonban pusztán megjelenésével, magabiztosságával és egy hihető történettel kis híján átformálta Flandria politikáját.
A rendszer hasonló gyengeségei a középkor lezárulta után is megmaradtak. Ezt mutatja Martin Guerre esete a 16. századi Franciaországban. A férfi elhagyta családját és faluját, évekkel később pedig egy Arnaud du Tilh nevű férfi tért vissza a helyére. Ismerte Martin múltjának részleteit, hasonlított rá, és olyan meggyőzően alakította szerepét, hogy három éven át feltűnés nélkül beépült a közösségbe és a családba is.
Az ügy végül bíróság elé került, ám a szemtanúk vallomásai eltértek, a vádlott pedig meglepően pontos válaszokat adott. A csalás csak akkor vált vitathatatlanná, amikor a valódi Martin Guerre megjelent a tárgyaláson. A családtagok felismerték, Arnaud du Tilh-t pedig 1560-ban halálra ítélték.
Ezek az esetek nem bizonyítják, hogy a középkorban könnyű lett volna bűncselekményt elkövetni. A kis közösségekben az emberek ismerték egymást, az idegenek pedig feltűnést keltettek. A büntetések ráadásul rendkívül súlyosak lehettek, és a gyanúsítottnak sokszor jóval kevesebb jogi védelem jutott, mint napjainkban.
A korszak valódi gyenge pontját inkább az információ lassúsága jelentette. Egy távoli településen nehéz volt gyorsan ellenőrizni egy idegen származását, egy eltűnt ember sorsát vagy egy nemes korábbi tetteit. Aki elég meggyőzően beszélt, ismerte a megfelelő szokásokat, és nem ijedt meg a lebukás veszélyétől, akár éveken át is fenntarthatta egy hazugság látszatát.
Olvasd el ezt is!