A leghíresebb japán kép alkotóját csak kevesen ismerik igazán
Amikor Japán 1639-ben bezárta kapuit a külvilág előtt, aligha sejthette, hogy az elszigeteltség nem elsorvasztja, hanem egészen új irányba tereli kultúráját. A külföldieket kiutasították, a nyugati hatásokat betiltották, az ország elhagyása pedig halálos bűnnek számított. Ez az önként vállalt izoláció több mint két évszázadon át tartott, és éppen ebben a zárt világban született meg az a művészeti forma, amely később az egész világot meghódította: az ukijo-e, azaz a „lebegő világ képei”.
Az 1603 és 1868 közötti Edo-korszak szigorú társadalmi rendet hozott magával Japánban. A császár és a sógunok álltak a hierarchia csúcsán, alattuk szamurájok, parasztok, kézművesek és végül a kereskedők következtek. Utóbbiak hivatalosan a legalacsonyabb státuszúnak számítottak, ám a gazdaság fellendülésével ők lettek a városok valódi motorjai. Edo városa – azaz a mai Tokió – a 18. század közepére egymilliós központtá vált, ahol a kereskedők már megengedhették maguknak az utazást, az oktatást és – mindenekelőtt – a művészetet.
Így született meg az ukijo-e világa: bordélyok, kabuki színházak, költők és fametszetek színes univerzuma. Ezek a nyomatok híres színészeket, kurtizánokat, később tájakat ábrázoltak, és olyan tömegekhez jutottak el, amelyre korábban nem volt példa. Egy tál tészta áráért bárki műalkotáshoz juthatott.
Hokuszai élete nem volt mentes a drámától: villámcsapás, családi tragédiák, betegség kísérte útját, ám ennek ellenére rendkívül termékeny életet élt. A becslések szerint mintegy 30 ezer alkotást készített hat évtizedes pályája során. Ebben szerepet játszott rendkívüli élettartama is, hiszen egészen 89 éves koráig aktívan dolgozott, de legalább ennyire meghatározó volt megszállott munkatempója. Napkeltétől késő estig rajzolt, festett, tervezett.
Műveinek pontos száma ma sem ismert, részben azért, mert 1839-ben tűz pusztította el műtermét, és számos munkája megsemmisült. A fáradhatatlan festő több tucat álnevet használt az idők során, sírjára az utolsó, a Gakjó Ródzsin Mandzsi került fel, amelynek jelentése sokatmondó „az öregember, aki megőrül a festészetért."
Amikor a szigetország kénytelen volt megnyitni kikötőit, a világ rácsodálkozott erre az addig rejtett vizuális nyelvre. A sík színek, az erős vonalak és a drámai kompozíciók egész generációkat inspiráltak – többek közt Vincent van Goghot is. Így lett egy elzárt szigetország szorongásából a modern művészet egyik kiindulópontja.
Olvasd el ezt is!