Kőváry Zoltán klinikai szakpszichológus, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Pszichológiai és Pedagógiai Karának, azon belül a Klinikai Pszichológia és Addiktológia Tanszékének habilitált docense. Magyar nyelv és irodalom szakos bölcsész, valamint a The Trousers zenekar frontembere. Kedvelt kutatási területei a kreativitás és az egzisztenciális pszichológia. Mi a koronavírussal kapcsolatban kérdeztük, többek között a húsvétra is kitértünk, érdemes velünk tartani!
Szerinted meddig érdemes berendezkedni a karanténra, járványhelyzetre, mit tartogat a jövő?
Nem bocsátkoznék jóslásokba, de a különféle szakértői nyilatkozatok alapján legalább őszig. Az élet nagy valószínűség szerint nem lesz olyan ezt követően sem, mint a járvány előtt. Valójában tömeges mértékű traumatizáció elszenvedői vagyunk jelenleg, amihez hasonlót a Nyugat a második világháború óta nem élt meg. Sokaknak haltak meg ismerősei, az intenzív osztályok dolgozói iszonyatos tapasztalatokról számolnak be, egzisztenciák mennek tönkre, de az is veszteségekhez sorolható, hogy egy éve nem tudunk alapvető szociális szükségleteket kielégíteni. Az ilyen tapasztalatok hatása nem múlik el rövid idő alatt, hanem különböző szinteken tartós lenyomatot képez. Biztos, hogy szükség lesz valamiféle szimbolikus feldolgozásra, feloldásra, ahogy például a vietnámi háború is hosszú évekig fontos témaként volt jelen az amerikai irodalomban, zenében vagy filmkészítésben. Szóval én nem számítok gyors és könnyű regenerálódásra.
Milyen lelki erőforrásokból meríthetünk most, az újabb korlátozások alatt?
Sok emberrel beszéltem, és van egy olyan közös élmény, hogy a járvány első szakaszában arra próbáltunk koncentrálni, hogy a krízis „veszély" mellett „esély"-t is jelent, ami lehetőség az önmagunkba tekintéshez, a lecsendesedéshez, és a Föld is fellélegezhet kissé. Azonban ez az erőforrás nem végtelenül ható csodaszer, és ha sokáig kell nélkülöznünk azokat az adottságunkat, amely szabad életünket lehetővé teszi, az bizony kimerüléshez vezethet el. A segítő szakemberek is komoly terhelés alatt állnak, a legtöbbünk 150 százalékos kapacitással dolgozik, és ekkora nyomás alatt nem könnyű fenntartani a munkavégzés intenzitását és minőségét. És közben folyamatosan jelentkeznek az újabb kliensek. De azt gondolom, hogyha a megvalósítandó céljainkra, az értelemre koncentrálunk és emellett sokat töltekezünk szellemi értékekből, vagy akár természetjárásból, akkor az sokat segíthet. Ha az embernek van miért élnie, akkor nagyon sokféle hogyant el tud viselni, ahogy a filozófus Nietzsche mondja.
A friss lezárások okozhatnak még több pszichológiai kárt, vagy kellőképpen megerősödtünk már ahhoz, hogy sérülés nélkül átvészeljük?
Kérdés, hogy valóban megerősödésről, vagy inkább hozzászokásról, ne adj isten elfásulásról van e szó. Az ember nem tud végtelen mennyiségű frusztrációt elviselni, ha akadályoztatva érzi magát legalapvetőbb igényeinek teljesülésében. Az erre adott reakciók nagyon különbözőek és egyediek lehetnek, de a frusztráció vizsgálatai nyomán azért meg lehet különböztetni egyes típusokat. Kérdés, hogy az óhatatlan haragot a külvilág felé fordítjuk e, vagy esetleg az önvádat erősíti e, de akár bagatellizálva tagadhatjuk is annak jelenlétét. A másik szempont, hogy a sokszor felnagyítva érzékelt akadályozó tényező, a minket érő kár bármi áron történő elhárítása, vagy a megoldás keresése kerül e központba. Azt hiszem, hogy az egyik legfontosabb kérdés, ami mindennemű krízishelyzetben alapvető, hogy a tudatos megküzdést választjuk-e, például azáltal, hogy terveket készítünk és azokat szisztematikusan megvalósítjuk, vagy bedobjuk inkább a gyeplőt a lovak közé, és az egyszerűbb utat választjuk. Például, hogy nem veszünk tudomást a valóságról, vagy minden este leisszuk magunkat.
Milyen tendenciát látsz a kliensek körében, egyre gyengíti vagy inkább erősíti őket a kialakuló helyzet?
Egyértelműen megviseli. A kialakult helyzet többszörösen veszélyezteti az ember egyensúlyát, hiszen aggódunk a testi egészségünkért, a lelki jóllétünkért, a családtagok, barátok, ismerősök biztonságáért, és az állandó nyomás nem csak a magánéletben, hanem a munkahelyeken, az iskolákban is fokozottan jelen van. Nagyon felerősíti mindezt a tiszta kommunikáció hiánya, hiszen a különféle társdalami erők, politikai szereplők játszmázásra, manipulációra is használják a kialakult szituációt, ami tovább erősíti a bizonytalanságérzetet. Az is kérdés, ami akkor merült fel először ilyen súllyal, amikor 2019-ben végre közbeszéd tárgyává vált a klímaválság: mennyit és honnan tájékozódjak ahhoz, hogy képben legyek a legfontosabb tényekkel, de ne bénítson meg a rám zúduló, sokszor ellentmondásokkal terhes információ-tömeg? Ezen felül látszik, hogy a mindennapi feszültség mellett az elhúzódó krízis mély, egzisztenciális szorongásokat is mobilizál: megjelenik a haláltól, az értelmetlenségtől, az izolációtól való félelem, sokkal intenzívebben, mint amikor az élet viszonylag normál kerékvágásban halad. Az egzisztenciális pszichológiai szemlélet, amit magam is képviselek, elengedhetetlen ilyen helyzetekben.
Hogyan segíthet egy pszichológus, ha valaki a világjárvány okozta anyagi károk miatt fordul hozzá, (ha egyáltalán megteheti, hogy pszichológushoz fordul)?
Ez nem feltétlenül csak a mi asztalunk, hiszen itt természetesen nem elég, ha lelki segítséget kap az illető. A legfontosabb, hogy valahogyan az anyagi biztonságérzetet stabilizálni lehessen, vagy az érintettnek legalább kilátása legyen arra, hogy valamikor a közeljövőben segítséghez fog jutni. Ezt kormányzati támogatás nélkül szinte lehetetlen megoldani, hiszen ha az embernek megszűnik a jövedelemforrása, és nincsenek megtakarításai, akkor csak a hivatalos forrásokra számíthat. Sajnos sokszor tapasztalhatjuk, hogy a politika inkább a demagógiában és a bűnbakkeresésben jeleskedik, és nem az ezirányú konkrét tettekben, vagy látványosan tálalt pótcselekvések, látszatintézkedések kerülnek előtérbe. A pszichológushoz fordulás a közvetlen anyagi segítséget természetesen nem tudja helyettesíteni, bár kétségtelen, hogy a ventilláció, a fantáziák elválasztása a realitástól sokat segíthet abban, hogy az érintett a megfelelő irányba tudja koncentrálni a kapacitását, és ne az önrontó köröket generáló rágódás eméssze fel az energiáit.
Ezek az egyének hogyan juthatnának ingyenes segítséghez?
A járvány kitörésekor számos kezdeményezés született, egy ideig magam is részt vettem ilyenben, de aztán kapacitáshiány miatt fel kellett adnom. Nem követtem közvetlenül, hogy ezek közül maradt fenn hosszabb távon, de például a pszi.hu-n biztosan tudom, hogy lehet tájékozódni. A járványhelyzet miatt ezek a szolgáltatások természetesen online elérhetők, aminek a hatékonyságáról megoszlanak a vélemények; ám jelenleg ebből kell tudnunk kihozni a legtöbbet.
Mit ajánlanál azoknak, akik rokonaiktól távol, esetleg egyedül töltik a húsvétot, hogyan kovácsoljanak online egy közösségi élményt?
Azt hiszem, hogy a közösségi felületek alkalmazása erre kézenfekvő, ezt nyilván mindenki folyamatosan kihasználja. Gondoljunk bele, mennyivel nehezebb lenne minden, ha mondjuk mindez a 80-as években történik! Mondjuk én hiszek az emberi kreativitás határtalanságában, és szerintem akkor is feltaláltuk volna magunkat valahogy. Hogy pszichológiai szempontból hogyan lehet fokozni ezt úgy, hogy együttes élmény is létrejöjjön, erre nyilván nagyon nehéz recepteket megfogalmazni. Számos könnyen elérhető online játék létezik, emellett a különféle kulturális fórumok is igyekeznek az online térben pótolni az elmaradó programokat, ami felüdülést jelenthet a karantén-élet monotonitásában. Ha közös video-chateket rendszeressé tesszük, az adhat egyfajta kapaszkodót, „terápiás" értékűvé válhat. Reménykedjünk benne, hogy nincs túl messze az idő, amikor visszatérhetünk a koncerttermekbe, mozikba, éttermekbe, hiszen a közvetlen, hús-vér találkozásokat semmi sem pótolhatja.
Cikkünk megjelenését a Cemix, valamint az Internorm támogatta.
