Melyik olasz bort érdemes választani? Egy helyi szakértő felállította a saját rangsorát
Vincenzo Prosperi, a Vincenzo’s Plate mögött álló olasz gasztrotartalom-készítő és szakács évek óta az autentikus olasz konyhát próbálja közelebb vinni a közönséghez. A csatornáján hagyományos receptekkel, olasz alapanyagokkal és autentikus ízekkel foglalkozik, most pedig az olasz borokat rangsorolta aszerint, melyik mennyit tud ízben, élményben és ár-érték arányban. A kiindulópontja egyszerű: szerinte nem kell borszakértőnek lenni ahhoz, hogy valaki jól válasszon, csak tudni kell, melyik palack mögött van valódi karakter.
Prosperi az alsó polcra azokat a borokat teszi, amelyek szerinte túlságosan ipariak, így az ízük sem elég karakteres ahhoz, hogy érdemes legyen rájuk külön figyelmet fordítani. Ide sorolja a Tavernellót, amely nála lényegében a leggyengébb szintet képviseli: inkább főzőbornak tartja, mint olyasminek, amit valaki örömmel töltene pohárba. Ugyanebbe a gyengébb mezőnybe kerül a Pinot Grigio is, amely szerinte jellegtelen, vizes és túlságosan könnyű. Nem azt állítja, hogy ebből a fajtából ne léteznének jobb tételek, inkább azt, hogy a legtöbb ember az átlagos, kommersz változattal találkozik, és ezek alapján nehéz lelkesedni érte.
A középső sávba azok a borok kerülnek, amelyek között már bőven lehető jó minőséget találni, de nem feltétlenül ezek jelentik az olasz borkultúra csúcsát. A Chianti Classico nála megbízható klasszikus, amely jól működik húsos vagy paradicsomos fogásokkal, de a nagy kereskedelmi jelenléte miatt elég változó minőségű. A Proseccót könnyed, partibarát bornak tartja, ugyanakkor úgy látja, hogy a boltokban kapható tételek többsége inkább átlagos, mint kiemelkedő. A Nero d’Avola már komolyabb dicséretet kap tőle: sötét, enyhén fűszeres, szerethető mindennapi bornak írja le, amely jó választás lehet akkor is, ha valaki nem akar sokat költeni. Ugyanitt említi a Lambruscót is, amely szerinte megosztó ugyan, de egy jól kiválasztott palack kifejezetten élvezetes lehet.
A felső polcon már azok a borok jelennek meg, amelyeket Prosperi valóban jó szívvel ajánl, akár azért, mert komoly minőséget képviselnek, akár azért, mert az árukhoz képest kiugróan sokat adnak. Ebbe a kategóriába sorolja a Brunello di Montalcinót, amelyet elegánsnak, erőteljesnek és mélynek tart, valamint a Primitivót, amely nála a nagy, gyümölcsös, testes vörösborok egyik legjobb ár-érték arányú szereplője. Itt kap helyet a Pecorino is, amelyet különösen alulértékelt fehérbornak nevez, és kiemeli, hogy Marche és Abruzzo térségében a nyolcvanas évektől hozták vissza a majdnem eltűnt szőlőfajtát. Szintén ebbe az erős mezőnybe teszi a Valpolicella Ripassót, amelyet az Amarone olcsóbban elérhető rokonának lát, és gazdagabb, simább, komolyabb bornak, mint amire sokan elsőre számítanának.
A legfelső szinten Prosperi már egyértelműen a nagyágyúkról beszél. Az Amarone elmondása szerint egyfajta „meditációs bor”, amelyet lassan kell inni, mert a szárított szőlőből készülő ital sűrű, intenzív és mély. A Barolót egyenesen a borok királyának nevezi, amely szerinte az egyik legszebb olasz bor, ha valaki valóban meg akarja érteni, mitől lett az ország világhírű ezen a téren. Ugyanebbe a kategóriába sorolja a Montepulciano d’Abruzzót is, amelyet erős, rusztikus, jó árú, megbízható választásnak ír le. A buborékos mezőny győztese nála a Franciacorta, amelyet jóval kifinomultabbnak és összetettebbnek lát a Proseccónál, sőt szerinte olyan szintet is tud, amely miatt akár a champagne-nyal is egy lapon emlegethető.
Olvasd el ezt is!