A pszichológiai kísérletek kulcsfontosságú szerepet játszanak annak megértéséhez, hogy mi mozgatja az embereket és mit miért teszünk. Azonban ezek a kutatások a történelem során sokszor erkölcsileg kétes módon történtek, amik a mai napig hatással vannak a pszichológia tudományára.
A kis Albert-kísérlet
1920-ban még egészen másképp mentek a dolgok. Ugyanis akkoriban egy egészséges csecsemőt is halálra lehetett ijeszteni a tudomány nevében és pontosan ezt tette John B. Watson amerikai szociálpszichológus a Johns Hopkins Egyetemen. Watson ugyanis arra volt kíváncsi a gyermek képes lesz-e félni egy teljesen hétköznapi dologtól, ha esetleg valami olyannal párosul, ami a feltételezése szerint veleszületett ijedtséget váltana ki a kisbabából. Watson ekkor kölcsönkért egy nyolc hónapos bébit, Albertet erre a rendkívül etikátlan pszichológiai kísérlethez. A férfi először egy fehér patkányt mutatott be a gyermeknek. De mitán látta, hogy az nem rémisztette meg újra bevezette a patkányt, csak ezúttal egy hirtelen, hangos zajjal együtt. A zaj természetesen megijesztette a kisfiút. Watson ezután szándékosan elérte, hogy Albert a patkányt a zajjal társítsa, egészen addig, amíg a gyerek már nem is tudta meglátni a patkányt anélkül, hogy sírva ne fakadt volna. Lényegében a pszichológus egy elég kellemetlen és talán egy életre szóló fóbiát ajándékozott ezzel a kisgyermeknek.
Monster Study
Dr. Wendell Johnson pszichológus beszédterápiás kísérletét, amelyet kortársai méltán neveztek el Monster Study-nak (Szörnyeteg-tanulmánynak), először titokban is tartották, nehogy a szakmai hírneve bánja. A pszichológus egy Mary Tudor nevű végzős hallgatót hívott meg az 1939-es kísérlet elvégzésére, hogy a lány a diplomamunkájához készítse el a kutatást, amit közben ő maga felügyelt. Huszonkét árva gyermeket, akik közül tíznek dadogási problémái voltak, két csoportba osztottak, amelyekben a beszédzavarral rendelkezők és a beszédzavarral nem rendelkezők vegyesen voltak jelen. Az egyik csoport pozitív, bátorító visszajelzést kapott a verbális kommunikációjukról, míg a másik csoportot teljesen lenézték a – olykor nem is létező – beszédproblémáik miatt. Az eredményeket pedig természetesen rögzítették. Ez a hat hónapos vizsgálat még azokra is nagy hatással volt, akiknek korábban nem voltak beszédproblémáik, egyeseket pedig elbizonytalanított és visszahúzódóvá tett. 2007-ben egyébként féltucatnyi egykori alany nagy összegű kártérítést kapott Iowa államtól az átélt dolgokért.
Stanfordi börtönkísérlet
commons.wikimedia.org1971 augusztusában Philip Zimbardo, a Stanford Egyetem pszichológus professzora úgy döntött, hogy teszteli azt az elméletet, amely szerint a foglyok és a börtönőrök közötti konfliktusok és bántalmazások elsősorban az egyének személyiségjegyeinek köszönhetőek. A pszichológus és csapata egy szimulált börtönt állított fel a Stanford pszichológiai épületében, és 24 önkéntesnek adta a rab vagy az őr szerepét. A résztvevőket ezután a rájuk osztott szerepeknek megfelelően öltöztették fel, a professzor pedig magára osztotta a felügyelő szerepet. Bár annak ellenére, hogy Zimbardo arra kérte az őröket, hogy a tehetetlenség érzését keltsék a próbafoglyokban, ami a kísérlet során történt, az meglehetősen felkavaró. A tucatnyi őr közül körülbelül négy valóban rendkívül erőszakos magatartást tanúsított. A foglyokat levetkőztették és megalázták, egészségtelen körülmények között hagyták őket, illetve arra kényszerítették néhányukat, hogy a betonpadlón aludjanak. Az egyik foglyot pedig bezárták egy szekrénybe. Zimbardo is annyira belemerült a szerepébe, hogy észre sem vette a történtek súlyosságát. Hat nap elteltével barátnője tiltakozása rábírta, hogy állítsa le a kísérletet. A projekt során öt fogoly súlyos érzelmi traumát szenvedett. Azonban a közelmúltban felmerült az a pletyka is, miszerint az egész csak egy óriási átverés volt, és az idézőjeles rabokat kényszerítették az erőszakra, ezzel megdöntve azt az elméletet, hogy pusztán a hatalmi helyzetük váltotta volna ki a kegyetlenkedést.
David Reimer
A kanadai David Reimer élete drámai fordulatot vett a Johns Hopkins Egyetem egyik professzorának köszönhetően. Miután egy félresikerült körülmetélési eljárás hat hónapos korában Reimernek súlyos nemi szervi sérüléseket okozott, szülei elvitték John Money-hoz, az orvosi pszichológia és gyermekgyógyászat professzorához, aki a gendersemlegesség elméletét képviselte. Az orvos azzal érvelt, hogy a nemi identitást elsősorban szociálisan tanuljuk meg kisgyerekkorban. Money pedig ennek értelmében azt javasolta a fiúnak, hogy bár a péniszét nem lehet helyreállítani, nemátalakító műtétnek alávetheti magát, és ezek után érdemes lenne nőként élnie. Reimer 1967-ben kezdte meg a kezelést, amely Brendává változtatta őt. A következő tíz évben Money további látogatásai és mantrái ellenére Reimer soha nem tudta magát igazán nőként azonosítani (váratlan), és 14 éves korától kezdve ismét férfiként élt. A későbbiekben nemi átalakítást visszacsináló kezelésen esett át, de a gyerekkorát végigkísérő tesztsorozatok rendkívüli depressziót váltott ki belőle, ez pedig valószínűleg sokat hozzátett 2004-es öngyilkosságához.
