Hordókban adták el a meghalt munkások holttestét a Panama-vasút építésekor
A Panama-vasút mindössze 76 kilométer hosszú volt, mégis a 19. század egyik legkeményebb vasútépítési vállalkozásává vált. A munkások mocsarakban dolgoztak, trópusi betegségek tizedelték őket, így a becslések szerint ezrek halhattak meg az építkezés alatt, miközben a vállalkozás később mesés vagyont hozott – a legbizarrabb módokon.
A 19. század közepén az Egyesült Államok keleti partjáról Kaliforniába jutni hónapokig tartó vállalkozás volt. Hajóval meg kellett kerülni Dél-Amerikát a veszélyes Horn-fok érintésével, a szárazföldön pedig sivatagokon és hegyeken át vezetett az út. Létezett azonban egy rövidebb lehetőség is. Az utazók Panamáig hajózhattak, átkelhettek a keskeny földszoroson, majd a Csendes-óceán partjáról folytathatták útjukat észak felé. A dzsungelben vezető szakasz azonban önmagában nagyjából nyolc napig tartott, és a malária, a sárgaláz, a kolera, az áradások és a banditák miatt komoly kockázatot jelentett.
Akkor változott meg minden végérvényesen, amikor 1848-ban aranyat találtak Kaliforniában. Emberek tízezrei indultak nyugatra, Panama pedig hirtelen az egyik legfontosabb átkelőhellyé vált. Három amerikai üzletember, William Henry Aspinwall, Henry Chauncey és John Lloyd Stephens lehetőséget látott a helyzetben. 1848 végén engedélyt szereztek egy vasút megépítésére, a Panama Railroad Company pedig a következő évben egymillió dolláros kezdőtőkével alakult meg New Yorkban.
Az építkezés 1850 májusában indult, és már az első kilométereknél világossá vált, milyen árat követel a vállalkozás. A munkások Manzanillo szigetének vizes, mocsaras területén kezdték a munkát. Sokszor derékig érő vízben dolgoztak, miközben tonnaszám hordták a követ és a kavicsot a sínek alapjához. A munkásszállásokat cölöpökre kellett építeni, ezért egy idő után kedvezőbbnek tűnt elhagyott hajókat is hálóhelyekké alakítani. A páratartalom és az eső a ruhákban, az élelmiszerkészletben és faanyagokban egyaránt kárt tett.
A legnagyobb veszélyt mégis a betegségek jelentették. Az 1850-es években még nem ismerték pontosan a szúnyogok szerepét a malária és a sárgaláz terjesztésében, így a munkások gyakorlatilag védtelenül aludtak a mocsarak mellett.
A vállalat közben folyamatosan új munkaerőt keresett. Amerikaiak és az Írországot válságban tartó éhínség elől menekülő írek mellett karibi, kolumbiai, európai és kínai munkások is érkeztek. Amikor Írországban egyre több beszámoló jelent meg a panamai körülményekről, az utánpótlás akadozni kezdett. 1854-ben több mint hétszáz kínai munkás érkezett a Sea Witch nevű hajóval, akik közül rengetegen rövid időn belül megbetegedtek.
Helyzetüket tovább súlyosbította, hogy szerződésükben napi ópiumadagot is ígértek nekik, amelyet a társaság később költségtakarékossági okokból megvont. A már beteg és kimerült munkások közül sokan súlyos elvonási tünetekkel is küzdöttek. George Totten főmérnök későbbi visszaemlékezése szerint Matachín közelében egyetlen reggelen több mint száz kínai munkás vetett véget az életének. A megmaradt kínai munkások közül 197 embert később Jamaicára szállítottak, ahol cukornádültetvényeken dolgoztak tovább.
A mocsaras területeken kezdetben megfelelő temetőt sem lehetett kialakítani, miközben sok elhunyt munkásnak a teljes nevét vagy a hozzátartozóit sem ismerték. Korabeli beszámolók alapján a holttestek egy részét tartósították, majd orvosi intézményeknek adták el anatómiai oktatás céljára. Az ebből származó bevétel állítólag még a vállalat kórházának fenntartásához is hozzájárult.
A betegségek mellett maga a természet is folyamatosan visszavetette az építkezést. A Chagres folyó vízszintje heves esőzéskor egyetlen nap alatt akár több mint 12 métert is emelkedhetett, az első fahidat így egyszerűen elsodorta. Helyére egy közel 90 méteres vashíd került. A teljes vonalon csaknem háromszáz hidat és átereszt kellett kialakítani. A párás éghajlat miatt a fenyőből készült talpfák egy éven belül elkorhadtak, így rendkívül kemény trópusi fára kellett váltaniuk.
1855. január 27-én végül találkozott a két irányból építkező csapat. George Totten esőben, lámpafénynél verte be az utolsó szeget, másnap pedig az első vonat végighaladt az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig vezető pályán. A 76 kilométeres vasút megépítése négy és fél évig tartott, költsége pedig az eredetileg tervezett egymillió helyett mintegy nyolcmillió dollárra rúgott. A munkások halálának pontos száma máig bizonytalan, egyes becslések 12 ezer áldozatról szólnak.
A befektetés ennek ellenére hatalmas üzleti siker lett. Egy menetjegy 25 dollárba került, a vasúttársaság az első tíz évben összesen több mint 11 millió dollár bevételt ért el. Részvénye egy időre a New York-i tőzsde legdrágább papírjai közé került. Az 1869-ben elkészült amerikai transzkontinentális vasút azonban megtörte Panama monopóliumát. Később a Panama-csatorna építése adott új feladatot a vonalnak, majd az 1914-ben megnyitott csatorna ismét háttérbe szorította. A vasút a 20. század végére rossz állapotba került, a 2000-es években viszont korszerűsítették. Ma főként konténereket szállít, és turistavonat is közlekedik Panamaváros és Colón között.
Olvasd el ezt is!