Beatriz Flamini már fiatalon különösen vonzódott az egyedülléthez és a természethez. Madridban nőtt fel, később fitneszoktatóként dolgozott, ám negyvenéves korára úgy érezte, gyökeresen meg kell változtatnia az életét. A hegyekbe költözött, menedékházban vállalt munkát, és egy lakóautóban kezdett élni. Szenvedélyes túrázóként és hegymászóként egyre nehezebb kihívásokat keresett, végül elhatározta, hogy egyedül kel át a mongóliai Góbi-sivatagon.
Ehhez azonban nemcsak fizikai, hanem mentális felkészülésre is szüksége volt. Korábban legfeljebb 95 napot töltött magányosan a hegyekben, ezért olyan próbatételt keresett, amely még ennél is nagyobb kitartást igényel.
Flamini egy Granada közelében található barlangot választott, amelynek bejáratához egy több mint 60 méteres függőleges aknán keresztül lehetett lejutni. A föld alatti tér állandó hőmérsékletet biztosított, de a sötétség, a nedvesség és az egyenetlen sziklás talaj komoly kihívást jelentett. Az eredeti elképzelés szerint teljesen önellátó lett volna, ám a szakemberek hamar rámutattak, hogy másfél évre elegendő élelmiszert és vizet lehetetlen egyszerre lejuttatni.
Végül egy barlangászokból álló csapat vállalta az utánpótlás biztosítását és a biztonsági felügyeletet. A nőhöz rendszeresen juttattak el élelmiszert, vizet és egyéb szükséges felszereléseket, miközben kamerákkal figyelték az állapotát.
A kísérletbe a Granadai és az Almeríai Egyetem kutatói is bekapcsolódtak, akik azt szerették volna megfigyelni, miként változik az ember időérzékelése, gondolkodása és biológiai ritmusa a hosszan tartó elszigeteltség során.
A kezdeti időszakban Flamini igyekezett rendszert vinni a mindennapjaiba. Olvasott, rajzolt, kötött, tornázott, és kamerával dokumentálta az élményeit. Hamarosan azonban egyre nehezebbé vált számára a napok megkülönböztetése. Már a második hónap közepére teljesen összezavarodott az időérzékelése. Egy alkalommal például úgy hitte, hogy mindössze 19 napja tartózkodik a barlangban, miközben valójában majdnem kétszer ennyi idő telt el.
A tartós sötétségben furcsa érzékszervi tapasztalatai is voltak. Olykor dobolásra emlékeztető hangokat hallott, máskor úgy érezte, mintha valaki egy nehéz táskát húzna végig a barlang padlóján. Egy idő után attól tartott, hogy egy nagyobb állat jutott be a föld alatti üregbe, ezért késsel kezdett aludni a sátrában. A felvételeket figyelő szakemberek közül többen aggódtak a nő mentális állapota miatt. Felmerült a kísérlet megszakítása is, de végül úgy döntöttek, hogy további könyvekkel és feladatokkal próbálnak segíteni neki.
A hónapok múlásával Flamini egyre kevesebbet mozgott. Bár kezdetben rendszeresen edzett, később már néhány egyszerű gyakorlat is rendkívül kimerítette. Elmondása szerint ideje jelentős részét fekve vagy ülve töltötte, és időnként annyira elveszítette az energiáját, hogy szinte hibernált állapotban érezte magát.
A kutatók által tervezett vizsgálatok sem mindig a várakozásoknak megfelelően alakultak. Flamini egy idő után felhagyott a rendszeres számítógépes feladatokkal, és egyre nehezebben tudott visszaemlékezni a korábbi hónapok eseményeire. A kísérlet során több tucat könyvet olvasott el, később azonban bevallotta, hogy ezek többségének tartalmára alig emlékezett.
A barlangi tartózkodást egy váratlan esemény is megszakította: 2022 szeptemberében, csaknem 300 nap után egy technikai probléma miatt felment a barlang bejáratához, ahol több napot töltött sátorban. Ezt követően visszatért a mélybe, hogy teljesítse az eredetileg kitűzött időtartamot. Ez a megszakítás később kérdésessé tette, hogy a teljes időszakot megszakítás nélküli föld alatti elszigeteltségként lehet-e értékelni.
A felszínen meglepően jókedvűen nyilatkozott, és azt állította, hogy annyira élvezte az élményt, hogy szinte sajnálta a végét. Azt is elmondta, hogy az idő rendkívül gyorsan telt számára, és nem igazán volt alkalma hiányolni másokat. A későbbi beszélgetések során azonban árnyaltabb képet festett a történtekről.
A barlangban töltött idő alatt körülbelül öt és fél kilogrammot fogyott, egyensúlyérzéke romlott, és a szeme is nehezen alkalmazkodott újra az erős fényhez. Rövid távú memóriájával szintén problémái voltak, látóterének beszűkülése miatt pedig egy ideig az autóvezetést sem tartotta biztonságosnak. Bár az orvosi vizsgálatok több szempontból kedvező eredményeket mutattak, Flamini elismerte, hogy az elszigeteltség sokkal jobban megviselte, mint azt első nyilatkozatai sugallták. Később úgy fogalmazott, hogy a sötétség és a magány fokozatosan felemészti az embert. Szerinte másfél év még túlélhető volt ilyen körülmények között, de ha öt évig maradt volna a barlangban, valószínűleg nem élte volna túl.
A rendkívüli vállalkozás így nemcsak az emberi kitartásról, hanem az elszigeteltség határairól is tanulságos történetté vált. Flamini élményei arra is rávilágítanak, hogy a magányhoz való alkalmazkodás és annak hosszú távú következményei között jelentős különbség lehet.
Olvasd el ezt is!
