Szabályoznia kellene a társadalomnak, hogy milyen tudományos kutatások megengedettek? Hogyan lehetne az ilyen szabályozást különböző törvényekkel rendelkező országokban végrehajtani?
1818-ban Mary Shelley kiadta a gótikus irodalom egyik legnagyobb klasszikusát, a Frankensteint. Mint tudjuk, a mű egy zseniális és gyötrődő orvos történetét meséli el, aki korának legmodernebb tudományát - az elektromosság és az izommozgás közötti kapcsolatot - akarta felhasználni arra, hogy a halottakat visszahozza az életbe. A regénye által feltett kérdés ma is ugyanolyan aktuális, mint valaha: felboríthatja-e a tudomány az emberiség elkerülhetetlen vereségét az idővel és a hanyatlással szemben? Három évtizeddel Shelley regényének megjelenése előtt az olasz Luigi Galvani kimutatta, hogy elektromos impulzusok képesek halott izmokat rángatni.
Galvani még egy bemutatót is tartott, amelyben fémdrótról lógó békák rángatóztak egy hátborzongató koreográfiában egy villámcsapás alatt. Galvani felfedezésének következtetéseit a logikus végletekig víve a tudósok most már feltehették a kérdést: ha az elektromosság képes izmokat mozgásra késztetni, vajon felhasználható-e a halottak újraélesztésére? Vajon a tudomány, a vallás helyett, gondoskodhat-e a feltámadásunkról? Mindannyian tudjuk, hogy Shelley története tragédiával végződik. A regény a tudomány etikai határait vizsgálja: vajon a tudósoknak teljes szabadságot kell-e biztosítani a kutatásaik folytatásához?
Mivel nincs olyan nemzetközi szervezet, amelynek törvényhozási jogköre lenne egy ilyen tilalom globális szintű végrehajtására, hogyan lehet megakadályozni az ilyen kutatásokat? Ezek az etika és a tudomány központi kérdései, és nagyon összetettek. Kezeljük-e az öregséget betegségként? Ha igen, és feltételezve, hogy sikerül gyógymódot találnunk - vagy legalábbis jelentősen megnövelni az élettartamot -, kinek van joga a hasznára? Ha az úgynevezett gyógymód drága, ami eleinte bizonyára az lenne, akkor a társadalomnak csak egy kis része férne hozzá. Ebben az esetben a társadalom mesterségesen kettészakadna azok között, akik most sokkal tovább élhetnek, és azok között, akik nem.
Ez a fajta megosztottság már most is létezik a széles körű társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeknek köszönhetően. Számos gyenge gazdaságú országban az emberek nagy csoportjai sokkal rövidebb ideig élnek, mint a fejlett országok átlagos lakosai. Ez az új tudomány teljesen új dimenziót adna a problémának. Aztán ott van az a kérdés, hogyan kezeljük a veszteséget. Ha egyesek hirtelen sokkal hosszabb életet élnének, akkor sok szerettük távozna. Vajon javítana-e az életminőségükön, ha tovább élnének? Úgy tűnik, csak akkor, ha a hosszabb élettartam a lakosság minden rétege számára elérhető lenne, és nem csak a kiváltságosok számára. De akkor egy ilyen hosszú életű népesség még jobban megterhelné korlátozott bolygónk erőforrásait. A több élelmiszer és a nagyobb energiaigény több növénytermesztést és több szennyezést jelent.
Minden tudományos álomnak lehet etikai rémálma is. Jennifer Doudna Nobel-díjas genetikus, a CRISPR-technológia egyik feltalálója egy igazi gyakorlati példával is szolgál. A CRISPR igazi forradalmat jelent az orvostudományban, mivel a genetikai betegségeket közvetlenül a gén szintjén tudja kezelni. A gént némileg úgy szerkesztjük, mint egy szöveget, kivágva a nemkívánatos karakterláncokat, és beillesztve a nemkívánatosakat. Számos betegséget már most is gyógyítanak. De ennek a technológiának megvan a maga árnyoldala is. A CRISPR olyan genetikai módosításokat tesz lehetővé, amelyek pusztító célokat szolgálhatnak. Például lehetővé teheti szuperkatonák létrehozását.
A genetikai kutatás és például a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos kutatás között nagy különbség, hogy a bombák tervezésére és célba juttatására irányuló kutatás nagyszabású létesítményeket igényel, amelyeket könnyebb észrevenni és ellenőrizni. A genetikai kutatás esetében más a helyzet. Akár gonosz, akár jó szándékot szolgál, ez a kutatás nem a kormányok által finanszírozott nagy, drága laboratóriumokhoz kötődik. És ha egy ország megtiltja, akkor más országok nem fogják, és a tudósok egyszerűen odaköltöznek. Ez már megtörtént az őssejtkutatással néhány évvel ezelőtt. Azonban óvatosnak kell lennünk, hogy ne a tudományt hibáztassuk. A tudomány nem jó vagy rossz. Ez egy tudáshalmaz, amely az évek során lassan halmozódott fel. Az erkölcsi kihívás abból fakad, hogy ezt a tudást hogyan használják fel.
(Forrás: BigThink)
