Ópiumtól a piócákig: így próbálták csillapítani a fájdalmat a középkorban

A fájdalom csillapítására ma is vannak természetes módszerek, melyekről itt írtunk korábban, mégis nehéz elképzelni, mit tehetett egy középkori ember, ha lüktető fogfájás, sérülés, gyulladás vagy műtét előtti rettegés gyötörte. A válasz egyszerre vezet a kolostori gyógyászat, a sebészet, a vallásos gondolkodás és a veszélyes növényi szerek világába.

A középkori Európában a fájdalmat gyakran egyszerre értelmezték testi és lelki jelenségként egyaránt. A keresztény gondolkodás erősen formálta azt, hogyan magyarázták a betegséget és a szenvedést, a bajt pedig sokszor lelki állapottal, bűnnel vagy isteni próbatétellel hozták összefüggésbe. Ezt a szemléletet intézményes szinten is erősítette az 1215-ös IV. lateráni zsinat egyik rendelkezése, amely szerint az orvosoknak arra kellett ösztönözniük a betegeket, hogy a testi gyógyítás előtt gondoskodjanak a lelkükről is, vagyis hívjanak papot. Ez nem azt jelenti, hogy a középkorban hiányzott volna a gyakorlati orvoslás. Inkább azt mutatja, hogy a test és a lélek állapotát szorosan összekapcsolva értelmezték.

A fájdalom testi magyarázatában nagy szerepe volt a nedvelméletnek, amely az ókori görög orvoslásból öröklődött tovább. A középkori gyógyítók a test egészségét négy testnedv, a vér, a sárga epe, a fekete epe és a nyálka egyensúlyához kötötték. Ha ez felborult, megjelent a betegség, a fájdalom vagy a láz. A kezelés célja ezért sokszor az volt, hogy a testből valamit eltávolítsanak, felmelegítsenek, lehűtsenek vagy megtisztítsanak.

Ebből a gondolkodásból nőtt ki az érvágás, a köpölyözés és a piócák széles körű használata. Az érvágást sokáig szinte általános gyógymódnak tartották, fejfájástól emésztési panaszokig sokféle bajra alkalmazták. A borbélysebész vagy gyógyító bemetszést ejtett egy kiválasztott éren, a vért edénybe engedte, majd bekötözte a sebet. A piócák ugyanebbe a logikába illeszkedtek: az állat kis mennyiségű vért szívott ki, a cél pedig a testnedvek egyensúlyának helyreállítása volt. Ma már látjuk, hogy a piócák nyálában olyan anyagok vannak, amelyek nem engedik megalvadni a vért. Ezért a modern orvosok még ma is használják őket bizonyos műtétek után.

A fájdalom csillapítására növényeket is bevetettek. A középkori receptekben gyakran szerepeltek olyan hatásos, de veszélyes alapanyagok, mint az ópium, a beléndek, a bürök vagy a mandragóra. Ezekből italokat, kenőcsöket vagy borral kevert szereket készíthettek, amelyek elálmosították, elkábították vagy átmenetileg érzéketlenebbé tették a beteget. A probléma az adagolással volt. Ugyanaz az összetevő, amely kis mennyiségben tompíthatta a fájdalmat, nagyobb adagban mérgezést vagy halált is okozhatott.

Az egyik legismertebb középkori altatóital a dwale volt. Angol kéziratok több változatban is megőrizték a receptjét, és a keverékben az ártalmatlanabb hozzávalók, például a saláta vagy az ecet mellett az ópium, a bürök és a beléndek is szerepelhetett. A betegnek addig kellett innia belőle, amíg elaludt, hogy utána el lehessen végezni rajta a beavatkozást. Ez már-már az érzéstelenítés gondolatát idézi, de a modern altatás biztonsága nélkül.