Kopogás a koporsóból: gyakran temettek el embereket élve
Az orvostudomány fejlődése előtt jóval nehezebb volt teljes bizonyossággal megállapítani, hogy valaki valóban meghalt-e. A kóma, a bénulás vagy a rendkívül gyenge életjelek könnyen megtéveszthették a személy környezetét, az élve eltemetéstől való félelem pedig annyira elterjedt volt, hogy külön nevet is adtak neki. A tafofóbiát számos hátborzongató történet táplálta, bár ezek közül több hitelessége ma már nehezen ellenőrizhető.
A 18. és 19. században az orvosok olykor egészen szélsőséges módszerekkel próbálták kideríteni, hogy életben van-e az adott személy. A beszámolók szerint csípéssel, fájdalomingerekkel, sőt forró fémtárgyakkal is tesztelhették a reakciókat. Mivel azonban a halál megállapítására még nem álltak rendelkezésre mai értelemben vett megbízható eszközök, időről időre felmerült, hogy valakit túl korán nyilvánítottak halottnak.
Egy 1822-es németországi történet szerint egy cipészt annak ellenére temettek el, hogy testén még nem jelentkezett a hullamerevség. A sírásó a temetés után kopogást hallott a föld alól, ezért kiásta a koporsót. Amikor felnyitották, a férfi karjai felemelt helyzetben voltak. Bár orvost hívtak hozzá, már nem tudták megmenteni, a feltételezések szerint a lezárt koporsóban fulladhatott meg.
Hasonló esetet jegyeztek fel 1867-ben Franciaországban. A 24 éves Philomèle Jonetre kolerában betegedett meg, majd nem reagált semmire, ezért úgy gondolták, hogy életét vesztette. Hamar el is temették, ám a történet szerint éppen a föld visszalapátolása közben hangokat hallottak a koporsóból. Amikor kiásták, a nő testén még mozgásra utaló jeleket véltek felfedezni, életét azonban már nem sikerült megmenteni.
Akadt olyan eset is, amelynek jó vége lett. Essie Dunbart 1915-ben, harmincéves korában egy súlyos epilepsziás roham után nyilvánították halottnak. Már eltemették, amikor késve érkező testvére ragaszkodott hozzá, hogy még egyszer láthassa. A koporsó felnyitásakor Dunbar a történet szerint felült és rámosolygott a körülötte állókra. Ezután még 47 évig élt.
A francia Angelo Hays története ennél is szokatlanabb. 1937-ben motorbalesetet szenvedett, arca pedig olyan súlyosan megsérült, hogy halottnak hitték. Három nappal később eltemették, ám egy biztosítási vizsgálat miatt két nappal később exhumálták, és arra lettek figyelmesek, hogy a teste még meleg. Kiderült, hogy mély kómában feküdt, amely lelassíthatta szervezetének oxigénigényét. Kórházba vitték, megoperálták, és végül felépült.
Más történetek jóval tragikusabbak. Anna Hockwaltot egy esküvőre készülődve találták eszméletlenül, majd halottnak nyilvánították. Barátai azonban úgy vélték, arca és fülei még életjeleket mutattak. Amikor családja később felnyittatta a koporsót, látták, hogy a nő teste elmozdult, ujjai pedig súlyosan megsérültek, mintha belülről próbálta volna felnyitni a fedelet.
Az egyik legismertebb amerikai történet Octavia Smith Hatcher nevéhez kapcsolódik. 1891-ben, kisfia halála után súlyos depresszióba esett, majd egy rejtélyes betegség következtében kómaszerű állapotba került. Őt is halottnak hitték és gyorsan eltemették. Később ugyanabban a kentuckyi közösségben mások is hasonló tüneteket mutattak, majd felépültek, ezért férje attól tartott, hogy Octavia is életben lehetett a temetésekor. A beszámolók szerint exhumálásakor a koporsó belsejét megkaparta, körmei alatt pedig vért fedeztek fel. A történet részleteinek hitelessége máig vitatott, sírja és életnagyságú szobra azonban Pikeville-ben tovább őrzi a helyi legendát.
Az élve temetéstől való félelem végül biztonsági koporsók egész sorát ihlette. Ezekhez csengőket, köteleket vagy más jelzőberendezéseket kapcsoltak, hogy az esetleg magához térő ember jelezni tudjon a felszínen. Maga Hans Christian Andersen is rettegett ettől, olyannyira, hogy külön üzenetet hagyott az ágya mellett, amin az állt, hogy „csupán alszik”.
A modern diagnosztikai módszerek megjelenésével az ilyen esetektől való rettegés fokozatosan háttérbe szorult, ennek ellenére időnként mégis előfordul tévedés, még napjainkban is.
Olvasd el ezt is!