A Szaturnusz Enceladus nevű holdja lehet az egyik elsődleges földönkívüli élhető helyszín a Naprendszerben. Sós óceánjának belső fűtése megfelelő egy idegen tengeri ökoszisztéma számára.
Ennek az életnek a kimutatása azonban nem olyan egyszerű feladat. A Holdat jégpáncél veszi körül, amely a legvékonyabb pontján a becslések szerint 5 kilométer vastag, az alatta lévő óceán pedig 10 kilométer mély. Ez elég nagy kihívást jelentene itt a Földön is, nem is beszélve egy fél Naprendszerrel arrébb lévő holdról.
Egy új tanulmány szerint azonban a felszínéről feltörő sós víz fúvókáiban életet kellene kimutatnunk − még ha nem is sokat.
Ez is érdekelhet: Az élet lehetőségét vizsgálják a Szaturnusz holdján
Azzal, hogy szimuláltuk azokat az adatokat, amelyeket egy felkészültebb és fejlettebb keringő űrszonda csak a fúvókákból gyűjtene, csapatunk most megmutatta, hogy ez a megközelítés elegendő lenne annak magabiztos megállapításához, hogy van-e élet az Enceladus óceánjában anélkül, hogy ténylegesen a hold mélyét kellene szondázni. Ez egy izgalmas perspektíva
− mondja Regis Ferrière evolúcióbiológus az Arizonai Egyetemről.
Az Enceladus nagyon különbözik a Földtől; aligha valószínű, hogy tehenek és pillangók nyüzsögnek rajta. De az óceánja mélyén, távol a Nap éltető fényétől, egy másfajta ökoszisztéma alakulhatott ki, mely a kémiai reakciók energiájának hasznosítására épül. A hold 32,9 óránként kerüli meg a Szaturnuszt, ellipszis alakú pályán haladva, amely meghajlítja a hold belsejét, és elegendő hőt termel ahhoz, hogy a maghoz legközelebbi vizet folyékonyan tartsa.
Ez nem csak elmélet: a déli pólusnál, ahol a legvékonyabb a jégpáncél, több száz kilométer magas, hatalmas vízcsóvákat láttak feltörni a jég alól, amelyek hozzájárulnak a Szaturnusz gyűrűinek jégtartalmához.
Ha tovább olvasnál: Az élet jeleit is észlelhette a James Webb a Szaturnusz holdján
Amikor a Cassini szonda több mint egy évtizeddel ezelőtt átrepült ezeken a fúvókákon, számos furcsa molekulát észlelt − többek között a Föld hidrotermális nyílásaival összefüggésbe hozható molekulagyűjtemény magas koncentrációját: metánt, valamint kisebb mennyiségben dihidrogént és szén-dioxidot. Ezek kapcsolatba hozhatók a metántermelő archaea fajokkal. Bolygónkon a hidrotermális nyílások a sötétség és a nyomás ellenére is hemzsegnek az élettől, kicsiktől és nagyoktól. A legegyszerűbb élőlények ott a metanogéneknek nevezett mikrobák, amelyek napfény hiányában is energiát termelnek.
A metanogének dihidrogént és szén-dioxidot metabolizálnak, melléktermékként metánt szabadítva fel. Ferrière és kollégái modellezték a metanogén biomasszát, amelyet az Enceladuson találhatnánk, ha a biomassza a Földhöz hasonló hidrotermális nyílások körül létezne. Ezután modellezték annak valószínűségét, hogy a sejtek és más biológiai molekulák kilökődnének a nyílásokon keresztül, és hogy mekkora lenne a valószínűsége annak, hogy ilyen anyagokat találunk.
Meglepődve tapasztaltuk, hogy a sejtek feltételezett mennyisége mindössze egyetlen bálna biomasszájának felel meg az Enceladus globális óceánjában. Az hold bioszférája nagyon gyér lehet. Pedig a modelljeink azt mutatják, hogy elég termékeny lenne ahhoz, hogy a fúvókákat az észleléshez elég szerves molekulával vagy sejtekkel táplálja
- mondja Antonin Affholder evolúcióbiológus.
Lehet, hogy a kutatók soha nem találnak elég szerves molekulát a fúvókákban ahhoz, hogy egyértelműen arra következtethessünk, hogy van ott élet. Ezért inkább az alábbi kérdést tették fel további kutatásaikhoz:
Mennyi az a maximális szerves anyagmennyiség, amely élet hiányában is jelen lehet?
Forrás: Science Alert
