5 állatfaj, aminél az evolúció meglepő fordulatot vett
Az evolúciót gyakran úgy képzeljük el, mint egy egyenes vonalú fejlődést: az élőlények egyre összetettebbé válnak, és ami egyszer eltűnik, az soha nem tér vissza. Sokáig ezt a gondolkodást erősítette az úgynevezett Dollo-törvény is, amely szerint az evolúció visszafordíthatatlan. Az utóbbi évtizedek kutatásai azonban egyre több példát hoztak arra, hogy a természet ennél jóval rugalmasabban működik. Vannak fajok, amelyek elvesztettnek hitt tulajdonságokat szereznek vissza meglepően rövid idő alatt, sokszor akár több tízmillió év után.
A háromtüskés pikók klasszikus példái annak, hogy egy tulajdonság elvesztése nem feltétlenül végleges. A tengeri populációik testét kemény csontlemezek és tüskék védik a ragadozóktól, míg az édesvízbe vándorolt csoportoknál ezek gyakran leépülnek, mert ott kisebb a ragadozói nyomás. Amikor azonban a környezet megváltozik, a folyamat visszafordulhat. A Washington-tó megtisztítása után a víz átlátszóbb lett, így a ragadozók hatékonyabban vadásztak, és néhány évtized alatt drámai mértékben megnőtt a teljes páncéllal rendelkező pikók aránya. A védelem újra előnyt jelentett, és az evolúció ehhez igazodott.
Az ichthyoszauruszok vagy halgyíkok története azt mutatja, hogy a visszafejlődés akár elképesztően hosszú idő után is megtörténhet. A korai fajok nagy testű zsákmányra specializálódtak, majd évmilliókon keresztül inkább kisebb halakkal és gerinctelenekkel táplálkoztak. Az egyik utolsó ismert faj, a Kyhytysuka sachicarum azonban újra alkalmas lett nagyobb állatok elejtésére. Ezt különleges koponyaszerkezete és eltérő fogtípusai bizonyítják, amelyek egyszerre voltak alkalmasak harapásra és zúzásra is.
A dél-amerikai Andokban élő Liolaemus gyíkoknál az evolúció nemcsak anatómiai, hanem szaporodási szinten is „hátramenetbe” kapcsolt. Eredetileg tojásrakók voltak, de ahogy a földfelszín emelkedett és a klíma lehűlt, sok faj áttért az elevenszülésre, mert a tojások fejlődése a hidegben egyre kockázatosabbá vált. Amikor azonban egyes populációk később alacsonyabb, melegebb területekre kerültek, a tojásrakás ismét működőképes stratégiává vált. Az evolúció itt nem egyetlen irányba haladt, hanem rugalmasan alkalmazkodott a környezeti feltételekhez.
Ez a rendkívül ritka békafaj különleges helyet foglal el az evolúció történetében. A legtöbb békának nincsenek alsó fogai, ezek ugyanis már az őseikből is eltűntek több mint 200 millió évvel ezelőtt. A Gastrotheca guentheri azonban kivétel: nála az alsó fogsor újra megjelent, mintegy 20 millió évvel ezelőtt. A magyarázat valószínűleg az étrendjében keresendő, mivel nagyobb zsákmányt, akár más békákat is fogyasztott, ahol a teljes fogazat valódi előnyt jelentett. Ez az eset különösen látványos cáfolata annak az elképzelésnek, hogy egy elvesztett tulajdonság soha nem térhet vissza.
A teljes sötétségben élő barlangi vaklazacoknál a látás fokozatosan elvesztette jelentőségét, a szemek elsorvadtak vagy teljesen el is tűntek. Ez első pillantásra visszalépésnek tűnik, valójában azonban energiamegtakarítási stratégia. A látás fenntartása energiaigényes, miközben a sötétben semmilyen előnyt nem nyújt. A fejlődés egészen más, sokkal hasznosabb érzékelési módszerekre koncentrált, például a víz rezgéseinek tökéletes felismerésére. Egyes esetekben ráadásul a szemkezdemények genetikai nyomai továbbra is jelen vannak, tehát az evolúció nem törölte el végleg a lehetőségét annak, hogy egy nap, amikor az állatnak szüksége lesz rá, „visszanövessze” a szemeit.
Olvasd el ezt is!