1864-ben egy este a párizsi operában Eugénia császárné olyan lélegzetelállító ruhát viselt, amely másnap reggel már az újságok címlapjaira került. A siker feltehetőleg élénk zöld színének volt köszönhető. De milyen áron?


Nem sokkal később a „párizsi zöld" a társadalmi elit színe lett, nemcsak a ruházaton, hanem a falakon is. Az irányzat végül elérte a viktoriánus kori Angliát is, ám a divat emberek életébe került.

A párizsi zöld, más néven smaragdzöld, egyike volt a sok színárnyalatnak – köztük a Scheele-zöldnek –, amely a viktoriánus korszakban jó pár ember életének vetett véget. A ragyogó színezéket vegyészek alkották meg, akik réz és arzén keverésével olyan festéket kaptak, amely fényesebb és tartósabb volt, mint a piacon kapható többi zöld szín.

Mint ma már tudjuk, az arzén rendkívül mérgező anyag, amely bőrelváltozásokat, hányást, hasmenést és egyes esetekben rákot okoz. A 19. században azonban mindenütt jelen volt:

belekerült az édességekbe, a papírba, a játékokba és a gyógyszerekbe.

Az, hogy ruhák és kiegészítők festékanyagaként használták, teljesen normális volt, de természetesen voltak figyelmeztető jelek.

Pinterest

A Divatáldozatok című könyvében Alison Matthews David szerző elmeséli, hogy 1859-ben Dr. Ange-Gabriel-Maxime Vernois, – az orvos akivel maga Napóleon is konzultált – megvizsgálta a művirágkészítők egészségi állapotát. A Vernois által felkeresett műhelyben halálosan beteg személyzet dolgozott. Megállapította, hogy a férfi munkások közül sokaknak fekélyes volt a keze, besárgultak a körmeik, és kráterszerű hegek alakultak ki a lábukon. A nemi szervükön szintén fájdalmas elváltozások jelentek meg, amelyek néha a combjuk belső felére is kiterjedtek. A női munkásoknak pedig rossz volt az étvágyuk, állandóan fájt a fejük és meglehetősen sápadtak voltak.

Vernois a munkájukat figyelve jött rá a betegségek és a zöld festék közötti kapcsolatra.

Megfigyelte, hogy a virágokhoz használt szövetek színezésével megbízott férfiak a párizsi zöld színezéket közvetlenül a ruhára vitték fel csupasz, kezükkel és alkarjukkal. Későbbi tanulmányok végül pedig arra a következtetésre jutottak, hogy kevesebb mint 1/8 teáskanálnyi arzén is halálos dózist jelent, ám ezek a munkások több liternyi(!) arzénnel dolgoztak nap mint nap.

Miután Vernois beszámolt eredményeiről, a francia és a német kormány olyan törvényeket hozott, amelyek korlátozták az arzénalapú pigmentek gyártását, de a brit kormány ezeket nagyrészt figyelmen kívül hagyta. Még Matilda Scheurer, egy londoni művirágkészítő halálát is véletlen mérgezésnek minősítették.

Lucinda Hawksley, a Wallpaper and Arsenic in the Victorian Home című könyvének szerzője szerint az arzénzöld tapéta használata már azelőtt is divat volt, hogy Eugénia császárné megjelent volna az operában.

1862-ben egy Turner nevű házaspár Thomas Orton orvost hívta, hogy kivizsgálja a rejtélyes betegséget, amely három gyermekük halálát okozta. Korábban az orvosok arra a következtetésre jutottak, hogy a gyerekek diftériában szenvedtek, és tüneteik megegyeztek a betegség tüneteivel. Orton azonban megjegyezte, hogy a család egyik szomszédja sem kapta el a betegséget, ami miatt egy másik okra gyanakodott:

a házuk falait borító zöld tapétára.

Az orvostársadalomban már régóta keringett az a pletyka, hogy a festékekben lévő arzén bizonyos körülmények között a levegőbe kerülhet, és mérgező légkört hozhat létre az azokat használó helyiségekben. Orton azonban úgy vélte, hogy ez valóban így van.

A zöldtől való félelemnek azonban még mindig vannak nyomai a modern médiában. A zöldet gyakran a rosszindulat színének tekintik. Egyes elméletek szerint a zöld színnek a rajzfilmekben és az 1900-as évek művészetében a méreg jelölésére való használatát közvetlenül az arzénpánik befolyásolta. Csak az 1980-as és '90-es években kezdték a zöldet ismét kedvező színnek tekinteni, ami nagyrészt a korszak környezetvédelmi mozgalmának köszönhető – ironikus módon az életet szimbolizálva.

(Esquiremag)

A figyelmetekbe ajánljuk