Benedicth Cumberbatch a Kutya karmai közt.

A blockbusterek mellett hajlamosak vagyunk elfeledkezni a kisebb költségvetésű filmekről. Az ilyen mozik sokszor komoly értékeket hordoznak magukban, ennek apropóján ebben a cikkben olyan filmeket mutatunk be, amelyekre érdemes odafigyelni az idei filmfesztivál-szezon alatt.


C’mon C’mon

Mike Mills filmjében Joaquin Phoenix alakítja Johnny-t, a művészt, aki fiatalokat kérdezget szerte az Egyesült Államokban a jövőről: mit remélnek, miről álmodnak, mitől félnek. Ám amikor félig-meddig elidegenedett húga (Gaby Hoffman) különc 9 éves fiára, Jesse-re (Woody Norman) kell vigyáznia minden megváltozik. A közösen eltöltött idő alatt mindketten sokat tanulnak egymástól, és mind a férfi, mind a gyerek személyisége rengeteget fejlődik a sztori folyamán.

Passing

Rebecca Hall írta és rendezte Nella Larsen 1929-es regényének adaptációját, amely két gyerekkori barátról szól, akik felnőttkorukban újra találkoznak egymással. Irene (Tessa Thompson), orvos férjével (André Holland) és gyermekeikkel él egy impozáns harlemi házban. Claire (Ruth Negga) egy rasszista üzletember (Alexander Skarsgård) felesége, akinek fogalma sincs arról, hogy feleségének színesbőrű felmenői vannak.

A film szinte álomszerűnek hat, és egy olyan világot idéz fel, amelyben a barátságot a vágytól, a szerelmet a gyűlölettől, a fehéret a feketétől elválasztó határok sokkal átjárhatóbbak, mint azt gondolnánk.

A kutya karmai közt

Az A kutya karmai közt Jane Campion első filmje a 2009-es Fényes csillag óta, amely az új-zélandi forgatási helyszín ellenére az amerikai vadnyugaton játszódik.

A mozi a játékidő nagy részében a Phil és George (Benedict Cumberbatch és Jesse Plemons) által birtokolt és működtetett nagy farmra korlátozódik. George feleségül veszi Rose-t (Kirsten Dunst), és odaviszi a lányt, valamint annak csontsovány kamasz fiát, Petert (Kodi Smit-McPhee). Phil rossz szemmel néz a farm mindkét új lakójára. De az emberek külseje ritkán egyezik a belső értékeikkel. A film folyamatosan találgatni fog, miközben western helyét átveszi a romantika, és a mozi a végére egy finoman sötét, hátborzongatóan harapós melodrámává válik.

The Velvet Underground

Todd Haynes rendező egy remek dokumentumfilmet készített a legendás The Velvet Underground nevű rockzenekarról, amely 1964-ben alakult New Yorkban, és a rocktörténelem egyik fontos szereplője lett. Haynes nem egy hagyományos rendező, és bár a történetet meglehetősen szokványosan közelíti meg a banda történetét – a frontember Lou Reed Long Island-i gyermekkorával kezdi a sztorit, és onnan halad előre –, mégis inkább egy faliszőnyeget sző, mint egy nehézkes, sablonos dokumentumfilmet.

A The Velvet Underground ugyanúgy szól a hatvanas évek New York-i kultúrájáról – amelyet Andy Warhol belsős köre és a Factoryban készült munkák uraltak –, mint magáról a zenekarról.

Haynes a képernyőt ablakként használva, a képeket és a felvételeket interjúk hanganyagával összerakva egy hangulatot és egy korszakot idéz fel; emlékezteti a nézőket, hogy a siker egy része tehetségből és kemény munkából fakad, egy másik része pedig csak abból, hogy jó időben kell lenni a jó helyen.

Drunken Birds

Ivan Grbovic filmjének középpontjában Willy (Jorge Antonio Guerrero) áll, aki korábban egy mexikói drogkartellnek dolgozott, de összetűzésbe került a főnökével, amikor beleszeretett annak feleségébe, Marlenába (Yoshira Escárrega). Willy Kanadába menekült; most migráns munkásként dolgozik a vidéki Quebecben. A családnak – akiké a farm, ahol Willy dolgozik –, sajátos problémái vannak, és a szigorú, de kedves munkaadó egyre durvábbá válik, amikor úgy érzi, hogy az egyik alkalmazottja bántotta a tinédzser lányát.

Ez egyfajta családi eposz, a megfeszített remény és a csapdába esés története, tele gyönyörű kilátásokkal és szívfájdalommal.

Forrás: Vox

A figyelmetekbe ajánljuk