Leslie Mandoki: az örök pesti srác

Szöveg: Tarapcsák Dalma

Idén harmincéves a Mandoki Soulmates, amelynek apropóján előbb egy dokumentumfilmet láthatott Önről a közönség, majd jubileumi koncertet adott Budapesten, ahol megmutatta, milyen fából faragták: még a szélsőséges időjárás ellenére is nehezen szakította félbe a zenélést. Érzi ennek a szakmai mérföldkőnek a súlyát?

Fontos leszögezni, hogy sosem a siker vagy a hírnév miatt csináltam azt, amit csináltam. Ugyanakkor óriási öröm ezt megélni, a közönség különleges helyet foglal el a szívemben. Huszonkilenc éve játszottunk először Magyarországon, mi nyitottuk meg a Sziget Fesztivált. A jelenlegi mérföldkőhöz azonban ismerni kell a zenekar születésének történetét, ami egy tragikus összefüggéssel indult. Édesapám a halálos ágyán azt mondta nekem: „Fiam, a legszörnyűbb abban, hogy most mennem kell, az, hogy nem fogom megismerni az unokáimat. Ígérd meg nekem, hogy az unokáim soha nem olvasnak majd cenzúrázott újságot. Éld az álmaidat, és ne az életet álmodd – menj, és csináld!”. Ekkor tizenhat éves voltam, érdekelt a költészet, a festészet és a zene, de utóbbi volt az igazi nagy szerelem, így az életutam is ebbe az irányba indult el.

Ugyanakkor a költészet is megmaradt az életében, hiszen a mai napig dalszövegeket ír. A festészettel milyen most a kapcsolata?

Az albumborítókon látható képeket a mai napig többségében én festem. A stúdióm tetején műtermet alakítottam ki, ahonnan rálátok a ház végi tóra – mindennap festegetek egy picit. A költészet is mindig érdekelt, tizennégy évesen már tagja voltam a Fiatal Költők Klubjának. Nagyon szeretek szöveget írni, de az anyanyelvemen már nem igazán merek. Egykor, a menekülttáborban olyan könyvek kerültek a kezembe, amelyeket a világ különböző tájain élő magyarok írtak – becsületre méltónak tartottam őket, ugyanakkor sokkal jobban szeretem és tisztelem a magyar nyelvet annál, hogy tarisznyás magyarként adjam tovább a világnak. Akkor megfogadtam, hogy nekem úgy kell megtanulnom angolul és németül, hogy elfogadjanak akár irodalmi körökben is. Ma már Amerikában a kritikusok mindig kiemelik a szövegeim mélységét, és németül is rendszeresen publikálok.

Szokott még magyarul olvasni?

Ritkán, ahogy sajnos ritkán beszélek magyarul – szinte csak a gyerekeimmel. A fiam, Mándoki Gábor László az ékezeteket is kiteszi a nevére, én pedig már 1975-ben, az első német plakáton elhagytam őket. Ma már inkább angolul és németül olvasok irodalmat, a kortárs magyar irodalomban nem mozgok otthonosan, de a klasszikusokból a mai napig tudnék felelni. Azt gondolom, hogy a magyarság nem egy télikabát, amit az ember tavasszal levesz. Továbbra is csak egy pesti srác vagyok, akit akkoriban a kommunisták „túlértékeltek” – nem adtak neki útlevelet, elzavarták, aztán meg nem engedték vissza. Állandó „túlértékelésben” voltam a diktatúra által.

Ha már itt tartunk, mára igazi világpolgár lett. Mit jelen most Önnek Budapest?

A szülővárosomat. Van egy-két olyan hely a Földön, ahol nincs szükségem navigációra, az egyik ilyen Budapest. Már ’75 óta járom a világot, és azt látom, hogy Magyarország igazi olvasztótégely – nem New York, ahol mindenki el van határolva a másiktól. A magyar igazi erős nép, rajtunk mindenki átment, akit nem hívtunk – bár háborút még nem nyertünk. A mi tereinken irodalmárok, festők, zenészek, művészek, tudósok szobrai állnak, bőven van mire és kire büszkének lennünk. Hiszek abban, hogy a művészet nem a köztünk lévő szakadékokról szól, hanem éppen a hidakról, amelyeket építhetünk, és ezen a téren komoly felelősségünk van. A mi hangunk csak annyira hangos, amennyire a közönség szeretete megengedő. Én mindig arról írok, ami összeköt, nem pedig arról, ami szétválaszt – főleg ilyen vészterhes időkben. Akkor, amikor a világ térdre kényszerül, netán gödörbe esik, a művészeknek ott kell teremniük, hogy kezet nyújtsanak, és – esetemben – a dalok által reményt adjanak másoknak. Minden egyes koncerttel megköszönöm a közönségnek, hogy az életem része lettek, tisztelettel és alázattal veszem a szeretetüket.

Javítson ki, ha tévedek, de azt gondolom, hogy habitusából adódóan szüksége is van a kihívásokra.

Ez most épp úgy hangzott, mintha a gyerekeim mondták volna! Mindig azt hangoztatják, hogy nekem szükségem van a kihívásokra, belőlük építkezem. Sosem hajtottam ugyan a sikert, de tény, hogy abban mindig is hittem: meg kell próbálni cselekedni, meg kell adni az esélyt, még akkor is, ha úgy érezzük, botlás lehet belőle. Számomra az, hogy ne próbáljak meg útlevélhez jutni 1975-ben, csak azért, mert a keleti oldalon születtem, a vasfüggöny mögött, nem fért bele a pakliba. Mindig szerettem volna letenni valamit az asztalra, és segíteni másoknak.

A teljes interjú és a fotósorozat a Hamu és Gyémánt őszi lapszámában található. A magazin megrendelhető és előfizethető közvetlenül a kiadótól és digitális változatban is beszerezhető.