Jövő héten bemutatják a magyar mozikban is a különleges stílusáról ismert Baz Luhrmann (Rómeo + Júlia, Moulin Rogue!, A nagy Gatsby) legújabb ambíciózus filmjét, az Elvist, ami a címszereplő zenészlegenda életét meséli majd el. Ha elkapott már a zenés láz, most ajánlunk 5 különlegesebb darabot a műfajból.
Ha valaki azt mondja, hogy híres zenész életéről szóló film, valószínűleg a legtöbben olyan tipikus zenész biopicokra asszociálnak, mint a Freddie Mercury életéről szóló Bohém rapszódia, a Ray Charles életéről szóló Ray, vagy éppen a Jim Morrissonról szóló The Doors. Amolyan vizuális Wikipédia-cikkekre, amik elmesélik nekünk a karrierjüket az elejétől a végéig, bemutatva a démonaikkal való küzdelmüket és a sikerig vezető utat. Ugyanakkor messze nem ilyen minden zenészről szóló film, némelyik kifejezetten szokatlan és akár teljesen fittyet is hány a zsáner szabályaira. Az első kritikák után az Elvis sem egy szokványos film lesz, még ha viszonylag konvencionálisabb is ilyen téren. Kiváló alkalom ez, hogy bepróbálj néhány másik szokatlan darabot, hogy tágítsd a horizontodat azzal kapcsolatban, milyen is lehet egy zenész biopic.
I'm Not There - Bob Dylan életei
Todd Haynes filmje nem is törekedik arra, hogy akárcsak picit is kerek sztorit meséljen Bob Dylan életéről. Sőt egyáltalán nem is ragaszkodik a tényekhez és ebből nem is csinál egyáltalán titkot. A film gyakorlatilag egy antológia apró kis sztorikból, és attól különleges, hogy mindegyikben másik színész alakítja Dylant, pontosabban egy rá emlékeztető figurát. Méghozzá olyan színészek keltik életre, mint Christian Bale, Cate Blanchett, Richard Gere, vagy éppen a néhai Heath Ledger karrierje egyik legjobb alakításában. A film célja sokkal inkább az, hogy átadja Dylan szellemiségét, egyúttal komplex, sokoldalú figuraként ábrázolva egy filmben, ami úgy szól róla, hogy nem is igazán szól róla. A filmben látott kis történetek talán megtörténtek, talán nem, de általuk valahogy picit mégis jobban megértjük őt.
Szeretet és köszönet
A The Beach Boys frontemberéről, Brian Wilsonról szóló film szintén nem a klasszikus utat választja, lépésről-lépésre végigvezetve minket főszereplője életének szakaszain, a sztori mindössze két meghatározó időszakra fókuszál egymással kölcsönhatásban. Az egyik fele a filmnek a legendás Pet Sounds születésének idejébe kalauzol, ahol Paul Dano alakítja a fiatal Wilsont, míg a másik felében az idős verzióját látjuk John Cusack megformálásában. Utóbbi azt az időszakot mutatja be, amikor a zenészt akkori menedzsere az irányítása alatt tartotta gyógyszerekkel, kihasználva instabil mentális egészségét, elmesélve, hogyan szabadította ki mindebből későbbi felesége. A két idősík cselekményei pedig mind összefüggésben vannak, és jobb képet ad a zenészről, mint a legtöbb film, ami a témája egész életére fókuszál.
Non-stop party arcok
Michael Winterbottom filmje technikailag nem egy zenészről szól, illetve nem csak egy zenészről, főszereplője viszont a zenetörténelem meghatározó figurája. Tony Wilson tévés riporterből lett a Factory Records nevű korszakos manchesteri lemezkiadó alapítója és vezetője, a róla szóló film pedig végigvezet minket az ő szemén keresztül a város zenei kultúráján 1972-től egészen a 90-es évekig, eljutva a brit punk rocktól a rave-ek korszakáig, olyan legendás együttesek karrierjeit is érintve, mint a Joy Division, vagy a Happy Mondays. Ugyanakkor a film gyakorlatilag első szám első személyben bevallja, hogy a filmben látottak nem mind úgy történtek feltétlenül a valóságban, mert mint ahogy főszereplőnk elmondja, ha választanod kell az igazság és a legenda közt, mindig a legendát meséld.
Florence Foster Jenkins
A zenészekről szóló életrajzi filmek általában olyan művészekről szól, akik valami zseniálist és kimagaslót alkottak, pályájuk csúcsára jutva kivételes tehetségük révén. A Florence Foster Jenkins viszont más, ugyanis címszereplője azért vált legendává és maradt fenn a kollektív emlékezetben, mert híresen rémes énekes volt. Unod már a zenész biopicokat, amik rózsaszín napszemüvegen keresztül két órán át lelkendeznek egy legendáról? Akkor nézz egy olyant, amiben Meryl Streep egy maradandóan tehetségtelen énekesnőt alakít!
A lankadatlan – A Dewey Cox-sztori
Utolsó választásunk picit csalás, mert nem egy valóban létezett zenészről szól, hanem egy kitaláltról. De ha ki szeretnénk nevetni a zenészekről szólól életrajzi filmek sematikusságát, gúnyt űzve a legnagyobb kliséikből, akkor ez a film annyira jó munkát végez ennek gúnyolásában, hogy gyakorlatilag komolyanvehetetlenné teszi a zsáner egy igen nagy százalékát, és fura módon még a premierje óta moziba kerülő filmek is újra és újra ellövik ugyanazokat a kliséket, szóval gyakorlatilag sosem szűnt meg relevánsnak lenni. Ha most nézzük, akkor is tökéletes paródiájaként működik a zsáner aktuális felhozatalának egy jó részének. Mondhatni A lankadatlan az összes tipikus zenész biopic egybegyúrva, amivel rögtön be is pótoltunk nagyon sok filmet egy csapásra.
