Az A24 függetlenfilmes stúdió legújabb nagy dobása a horror műfajában gyakorlatilag csak egy jól felépített, tökéletesen feszes, de mindenre kellő időt hagyó slasher, ami csendben azért szembe megy egy zsáner konvencióival. Üzenete friss és könnyen érthető, de egy pillanatra sem becsüli le a néző intelligenciáját. Akár a film mondanivalója, akár a technikai kvalitások és a sztori érdekel jobban, mindkettőből erős annyira a film, hogy vélhetően jól fogsz szórakozni.
Az A24 mostanra az egyik legmenőbb céggé vált Amerikában, hála a filmipar jelenlegi helyzetének. A piacot dominálja egy egyre szűkülő oligopólium, ami gyakorlatilag száműzte a felnőtteknek készült, közepes költségvetésből készült filmek többségét oda, amit úgy jellemezhetünk, mint a pozitív szájbeszéd piaca. Mivel ezek a filmek mögött nem állnak hatalmas gigacégek, így az erőforrásaik is lényegesen szegényesebbek ahhoz, hogy eljuttassák hírüket potenciális közönségüknek. A nagy halak pedig olyan szinten dominálják a figyelmünket az információs zajban, hogy a legjobb esélyük a látványos sikerre ezeknek a filmeknek, ha pozitív szájhagyomány útján elkezdenek terjedni. Magyarul embereknek annyira tetszik, hogy ajánlják környezetüknek is, akik aztán szintén ajánlják utána másoknak. Ennek hatására pedig az egész családnak szóló geek blockbusterek tengerén néha át tud vágni egy kisebb, felnőtt közönséget megcélzó, nem feltétlenül Oscarra gyártott, vagy a stúdiórendszer ezer sárkányfeje által uniformizált film is.
Ebben a rendszerben az A24 sikeresen felépített egy jól felismerhető brandet alternatívaként a hollywoodi blockbustergépezettel szemben pozicionálva magát. Mostanra pedig a cég logója amolyan minőségi pecsétként szolgál a franchise-dömpingbe belefásult közönségnek. Ezt úgy érték el, hogy kellő lehetőséget és figyelmet, továbbá alkotói szabadságot biztosítanak izgalmas alkotóknak rizikósabb projektjeik számára. Emellett pedig érdekes új alkotóknak szavaznak lehetőséget, meg persze olyan rendezőknek, akik kevésbé beilleszthetőek a stúdiórendszerbe fogaskerékként. A cég tökéletesen eltalálja a balanszot az elborult, bevállalósabb közönségnek szánt darabok és a populistább szerzői drámák közt, amik a díjszezonban is jól szoktak szerepelni. Tavalyi felhozataluk közt lehetett találni szerzői zsánerfilmeket, mint a Saint Maud című horror, vagy a The Green Knight című kardozós fantasy, akárcsak igaz történeten alapuló, a fiatal felnőtteket megcélzó fekete komédia, mint a Zola, továbbá olyan Oscar-jelölésekért hajtó szerzői drámák, mint a C’mon C’mon, a Minari, vagy éppen a Red Rocket. Aki pedig valami nagyon furára vágyott, annak ott volt a Lamb.
Sajnálatos módon viszont legutóbbi horrorjuk, az X elkerülte a hazai mozikat egyelőre, illetve a hype sem akkora körülötte, mint mondjuk az Örökség, vagy éppen a Fehér éjszakák esetében, hogy feltétlenül számítani lehessen rá, hogy hazai forgalmazásba kerül valaha. Ez viszont leginkább azért szomorú, mert az X a tökéletes zsánerdarab, ami tökéletesen ki tudja elégíteni azokat is, akik csak egy csavaros és jól felépített, legjobb értelemben vett régi vágású slasherre vágynak szórakoztató karakterekkel, akik idővel elkezdenek igencsak brutális módon távozni a cselekményből. Ugyanakkor ha valami többre vágysz, akkor a film ad bőven alapanyagot az elemezgetéshez is azáltal, hogy fogja a slasherek alapvető ideológiáját, szándékosan kiforgatva azt. Szóval ha eddig elkerülte a figyelmed, akkor most a pozitív szájhagyomány piacának bankáraiként megpróbálunk meggyőzni róla, hogy semmiképp se hagyd ki, mivel sokkal több figyelmet érdemel.
Bár örök vita, hogy mit is tekintünk az első slashernek, de akár a Psycho-tól, akár a Halloweentől, akár A texas-i láncfűrészes mészárlástól számítjuk ezt az alműfajt, nehéz tagadni, hogy ideológiailag egy nagyon szociálisan konzervatív műfajról van szó. Na nem azért, mert csupa szociálisan konzervatív rendező alkotna benne, szimplán nem tudja leküzdeni ez az alzsáner azt, hogy ezekben a filmekben a szexelő és drogozó tinédzsereket jól megbünteti egy gyilkos, akinek gyakran drukkolunk is az ilyen mozikban. A sztorit pedig rendre az úgynevezett utolsó lány éli túl, akinek jellemzője, hogy tiszta és ártatlan, szemben a többi züllöttnek ábrázolt társával.
Egyszerűen megkövetelik a konvenciói, hogy ítélkezzünk szerencsétlen tiniken, akiknek többnyire csak annyi a bűnük, hogy fiatalok, bohók, és próbálják jól érezni magukat.
Ezt forgatja ki teljesen a több év kihagyás után az egészestés mozikhoz visszatérő horrorüdvöske, Ti West. Filmje ugyanis ezúttal a szociális konzervatizmust teszi meg gonoszának, a szexuálisan kicsapongó, az életet két kanállal habzsoló fiatalokat pedig pozitív hőseinek. Főszereplőink a 70-es évek Amerikájában vesznek ki egy idős házaspártól egy hétvégi házat, hogy ott titokban pornót forgathassanak, ami remélhetőleg meghozza a hírnevet és a sikert számukra, hogy maguk mögött hagyhassák a déli kilátástalanságot. De pechjükre a legrosszabb helyen teszik ezt, ugyanis ahogy az a slasherekben lenni szokott, aki iszik, drogozik és még szexel is, annak általában halál a jutalma. Itt a film eleve felrúgja ezt azzal, hogy egy pornóforgatáson vagyunk, ahol hamar oldódnak a gátlások és még a szendének gondolt lány is hamar feldoldódik. Szóval hamar eljutunk a pontra, amikor senki se igazán megfeleltethető a klasszikus utolsó lány műfajtrópnak.
Míg West a konszenzusos szexuális kísérletezést természetesnek ábrázolja, addig a gonosz pont az elnyomott szexualitás és képmutató prüdériával atitatott (elég tipiusan amerikai) vallási fundamentalizmus erős kombójától válik azzá. Filmbeli gonoszaink ugyanis nagyon is valósak, a problémák ugyanis továbbra is aktuálisak, amik miatt ilyenné váltak.
A 70-es évek a történet helyszíneként leginkább csak aláhúzza azt a konzerválódott fanatizmust, ami jellememzi még ma is az elszigeteltebb közösségeket.
Filmbeli gonoszaink ugyanis küldetésükben és gondolkodásmódjukban nem különböznek nagyon való életbeli verzióiktól, hisz a jelenetek háttérben a hőseink ellen uszító, a vallást leginkább gazdagodásra és annak igazolására használó tévés prédikátorok azóta is ugyanúgy riogatnak a végítélettel Amerikában különböző társadalmi csoportok ellen, csak némelyik már az interneten közvetít.
Még ha módszereik többnyire nem is annyira extrémek, mint fiktív megfelelőjüké, West lényegében csak kiveszi a folyamatból az extra köröket, direktebb veszéllyé téve őket a sztori és mondanivalója kedvéért.
Ugyanakkor míg sok rémet a túl sok háttérinformáció kevésbé ismeretlenné, és ezáltal kevésbé félelmetessé is tesz, addig az X-ben minél többet tudunk antigonistáinkról, annál félelmetesebbek lesznek, ugyanis totál átlagosak. A keserűségük érthető, ahogy irigységük is. Atévélelkész, az igazán vérfagyasztó a környezet és a körülmények, amik miatt . A maga könyörtelensége ellenére kifejezetten empatikus képet fest gonoszairól, akik ugyanúgy környezetük termékei, mint ahogy a kitörés reményében pornózó fiataljaink is.
Ugyanakkor ha a kortárs mainstream horror rászoktatott arra, hogy minden film lassúnak érződik, amiben 5-10 percenként nem ugrik az arcodba váratlanul egy elmaszkírozott death metal sminkes szellem, akkor nem ez lesz a te filmed a kezdetbeli tempója miatt. A cselekmény ugyanis sokáig csak ráérősen építkezik, folyamatosan növelve a feszültséget, de az X bár megköveteli, de nagyon meg is hálálja a figyelmed, ugyanis minden, amit első órájában felépít, az később a lehető legötletesebb módon tér vissza a fináléban.
Amikor pedig elszabadul a pokol, akkor teljesen sebességet vált és csúcsra járatja mind az okos történetmesélést, mind a mocskos élvezeteket.
Brutálisan fröcsög a vér, szóval ha nehezen viseled a realisztikusan ábrázolt erőszakot, akkor lesz pár kemény jeleneted. Ha viszont nem bánod a magad részéről, ha a horrorod nem finomkodik a brutalitással, akkor úgy fogsz visítva ujjongani, mintha a leglelkesebb gyerek lennél egy hullámvasúton.
Ugyanakkor pont azért hat annyira a finálé, mert West szép alaposan és aprólékosan helyezi el csehovi pisztolyait, hogy a feszültség tetőfokán eldurrantva egymás eszeveszett sebességgel az összeset. Szórakoztató karaktereivel pont elegendő időt töltünk egyúttal ahhoz, hogy a karfát szorongatva izguljunk sorsukért, akikben amolyan közös vonás, hogy többek annál, mint aminek az emberek gondolják őket, de esendően emberiek és ismerősen hétköznapiak mind szokatlan mesterségük, vagy élettörténetük ellenére. West pedig pont azt csinálja, amit a rendező karakter is akar a pornózással. Megadja mindazokat az olcsó, bűnös élvezeteket, amikért ezt a műfajt nézni szokták az emberek szemérmesség nélkül, de közben azokat se hanyagolja el, akik pillanatnyi élvezeteknél többet keresnek benne. Ugyanis ő sem talál semmi szégyellnivalót benne megítélése ellenére.
Elvégre ahogy az X is bizonyítja, a zsánerkonvenciók azért vannak, hogy az okos alkotók kiforgassák azokat új utakat keresve. Ha szereted a slashert, akkor azért kell látnod Ti West legújabb filmjét, ha pedig utálod, akkor meg főleg ajánlott.
X, 2022, 105 perc. 9/10
