A Netflix legújabb rejtélyes drámája, a Szerencse lánya sokkal inkább egy izzadtságzagú erőlködés a Me Too-mozgalom oltárán, mint egy megrázó, a lelkünkbe kúszó túlélőtörténet.
A Szerencse lánya nagyon fontos és aktuális témát feszeget pszicho-thriller elemekkel teletűzdelve: erőszaktúlélőként létezni, feldolgozni és megbocsátani. A film a New York Times-bestseller, Jessica Knoll azonos című regénye alapján készült. Így Knoll írta a film forgatókönyvét, Mike Barker rendezővel együttműködve. Talán prekoncepció, az ember mégis azt gondolná, ha egy könyv szerzője írja az adott film forgatókönyvét, akkor legalább részeiben jó lehet az adott mozi, a Szerencse lánya esetében azonben ez nem jött össze.
A történet középpontjában egy fiatal ambíciózus újságírónő, Tifani FaNelli (Mila Kunis) áll, aki közelgő esküvőjére készül, nagyon gazdag vőlegényével (Finn Wittrock). Már a film elején érezhetjük, FaNalli élete hiába tűnik tökéletesnek, egyáltalán nem boldog. Egyrészt szakmai áttörésre vágyik, másrészt kontrollmániás, testképzavaros és kísérti valami. Valami, ami újra és újra előtör belőle. Valami, ami hatással lett a személyiségére. Valami, amit elnyomott magában a hosszú évek folyamán, és gejzírként próbál kitörni belőle.
Ekkor még a néző nem teljesen érti, mi történhetett, de annál is inkább vágyik arra, hogy megértse:
Vajon mi járhat Kunis karakterének fejében?
Szépen lassan azonban megismerjük Ani tragikus múltját, először a nagyközönség szemszögéből, végül pedig egészen tolakódóan, ahogy a film egyre mélyebbre ás titkaiban. A cselekmény folyton ugrál a múlt (1999, Ani gimis évei) és a jelen (2015) között, különböző szimbolikákat teremtve, amelyek olykor betalálnak, de többnyire olcsó és modoros hatást keltenek.
FaNelli gyengeségei és promlémái ellenére, rendkívül szarkasztikusnak, már-már pimasz svindlernek tűnik, amit belső narrációjának stílusa még jobban alátámaszt. Gúnyolódik az „átlagos” nőkön, bár beismeri, hogy ő se sokkal másabb. Illetve szinte mindig mást mond ki, mint amit valójában gondol. Mindig és mindenkinek azt, ami hallani szeretnének tőle.
A Me Too-val átitatott történetben az igazság, a bátorság és az őszinteség fontosságát erőltetik ránk, de nem feltétlenül a legjobb eszközökkel (erről később).
A főhős gyakran küzd döntésképtelenséggel, hogy életének bizonyos részleteit érdemes-e megosztani a világgal. Ez pedig akkor válik igazán lényegessé, amikor egy dokumentumfilm-rendező (Dalmar Abuzeid) felajánlja neki a lehetőséget, hogy ossza meg saját történetét a majdnem két évtizeddel korábban történt incidenssel kapcsolatban.
Majd szépen lassan kiborul az a bizonyos bili. Megtudjuk, hogy szexuálisan bántalmazták egy házibuliban (a visszatekintésekben Chiara Aurelia alakítja a főhőst), amit az iskola vezetősége és lobbanékony, zsarnokoskodó anyja, Dina (Connie Britton) gyorsan a szőnyeg alá söpört. De túlélt egy iskolai lövöldözést is, amiről a mészárlásnak egy másik túlélője – egy volt osztálytársa, Dean (Alex Barone), aki egyike volt azon fiúknak, akik megerőszakolták a lányt – azt állította, hogy tettes társként vett benne részt.
A tragédia utáni iskolás éveit, épp ezért végigkisérte a „pszichó r*banc" címke.
Hosszú évek telnek el, de Ani felnőttként, a jelenben még mindig olyan zaklatott, hogy hallucinációs-rohamok törnek rá. Beleőrült a történésekbe.
Mindezt azonban nem kezelik óvatosan, vagy teljesen átgondoltan. A film kiszámíthatatlan hezitálásával és az idősíkok kapkodó ugrálásával kénytelen megküzdeni a néző. Kunis nem igazán tud kiteljesedni, pedig jó ismét egy komolyabb szerepben látni. Azonban nem képes olyan mélységig eljutni a karaktere, amely őszintén megrázná az embert. A jelenben és múltban történő események sűrű váltakozásának köszönhetően csak felszíni feszültséget kapunk, olykor szatírikus kommentárral.
Olyan, mintha túlélni próbálna a film. Minél gyorsabban át szeretne jutni egyik jelenetből a másikba – a mozi hangulata ezért sokszor zavaros.
Az operatőri munka és a látvány sokat ment a helyzeten. A legtöbb netflixes, B-kategóriás filmhez mérten sokkal jobb.
Bár a rendező talán túl gyakran folyamodik ahhoz, Kunis patetikusan önmagát bámulja a tükörben. Ugyanakkor az operatőr, Colin Watkinson igyekszik a lehető legtöbbet kihozni Ani érzéketlen tekintetéből. Erős jelenet például, amikor a csalfának tűnő dokumentumfilm-rendező ajkának sarkán ragad egy morzsa evés közben, ő pedig szuggerálni kezdi. Ez jelképezi gyanúját, hogy nem bízhat a kétbalkezes szájhősben.
Összeségében egy elegáns, drága kinézetű film, ami nem túl látványos, de sokkal megfontoltabb, mint felejthető társai, amelyeket mostanában streamingszolgáltatótól láttunk.
Kár, hogy végkifejlet után minden olyan nehézkes. Nincs csavar vagy óriási csattanó, ahogy azt a film thrillerre emlékeztető jegyei is sugallják. Kunis mindent megtesz, hogy a jeges burok alatt megőrizze Ani törékeny fájdalmát, de biztos lábakon álló alakítása klisékbe fullad. Pedig figyelembevéve a regényt, rengeteget ki lehetett volna belőle hozni, így viszont csak egy üres, öncélú fantázia maradt.
A Szerencse lánya maximum egy hasznos szolgálatot tesz: emlékeztet minket arra, hogy a Netflix nagyon elfáradt, a tömeggyártás pedig tönkretette a platformot.
Szerencse lánya, 115 perc, 5/10
