Sosem volt még ennyire tragikus, sosem volt még ennyire törékeny, és talán sosem sajnáltuk még ennyire Marilyn Monroe-t, mint a Blonde című Netflixes produkció után. Andrew Dominik legújabb alkotásának szívfacsaró, lázálomszerű jeleneteivel és nyomasztó kamerabeállításaival olyan oldalát mutatta be az egykori filmcsillagnak, amelyet nehéz lesz elfelejteni. De nem biztos, hogy a gyönyör miatt. Kritika.
Más, mint a többi
Amikor megtudtam, hogy ismét Marilyn Monroe-hoz nyúlnak a filmesek, és újabb életrajzi produkciót készítenek róla, kettős érzéseim támadtak. Miért nem lehet békén hagyni ezt a témát? Érdemes újra átrágni azt, amit már többszöri kiköpés után is megrágtunk? Szükség van rá? Tudnak újat mutatni? Annyiszor láttuk már.
A sanyarú sorsú kislány, akit felemel Hollywood, majd szépen elegánsan bedarál, tragikus viszonyok, viszonzatlan szerelmek, a 20. század ikonja és megannyi összeesküvés-elmélet főszereplője, de végső soron mindig is Norma Jeane Mortenson volt. Ez pedig a Blonde-ban erőteljesen az arcunkba van nyomva, kérdés, hogy milyen áron.
A megközelíthetetlen hollywoodi istennőről szól a film, mégis Norma Jeane-t látjuk. Azt a Norma Jeane-t, aki szenved, és egy pillanatig sem boldog.
Első ránézésre úgy tűnhet, hogy a Blonde (Szöszi) egy hagyományos életrajzi film, de valójában Joyce Carol Oates azonos című történelmi regényén alapul. A közel háromórás játékidő során groteszk módon ugrálunk Marilyn Monroe szétzúzott lelkén, hogy aztán újra és újra próbáljuk megérteni azt, ami vele történt.
A film nézése közben, – legalábbis annak, aki nem ismeri átfogóan az életét – nehéz lehet kitalálni, hogy mik azok az események, amik valójában megtörténtek, és mi a fikció. Ugyanis akad benne bőven. A szimbolikákkal teletűzdelt film vizuálisan erős, de érdekes módon kifejezetten lassú is.
Az ember
Ana de Armas kubai színésznő (Tőrbe ejtve, Mélyvíz, 007 Nincs idő meghalni) remekel a szerepében. Holott Marilyn Monroe-t játszva megvan az esélye annak, hogy valaki túlaffektál, túlszexizi és félig kinyitott szemmel próbálja utánozni a szexszimbólum fáradt tekintetét. Ebben az esetben viszont szó sem volt erről. Egy megtört nőt láthattunk, aki bár valóban buja és szexi, mégis emberi marad. Még az sem zavaró, hogy olykor Armas kubai-spanyol akcentusa fel-felsejlik.
Saját démonjaival kell szembenéznie, amelyek folyamatosan kísértik.
Kísérti a múltja: egy mentálisan beteg anyával (Julianne Nicholson), aki kis híján megöli, és egy ismeretlen (vizionált) apával, akitől furcsa „üzeneteket kap". A múltat és a jelent zsonglőrködtető Andrew Dominik pedig a gyermekkori félelmeket tökéletesen vegyíti a felnőttkori traumákkal. Szó sincs bíborvörös ajkakról, érzéki csípőringatásról és tökéletesen beállított platinaszőke fürtökről – annak ellenére sem, hogy rövid élete és rendkívüli karrierje nagy részben a fizikai adottságaira szorítkozott.
Apuci?
Ennyire talán még egyetlen róla szóló filmben sem volt kiemelve az apakomplexusa. Ugyanis nem ismerte az édesapját. Andrew Dominik Monroe-ja pedig folyamatosan fürkészi, keresi az apját akiről úgy véli, hogy távolról figyeli és védelmezi.
2022-ben mutatta ki egy DNS-vizsgálat, hogy a színésznő apja valójában nem Martin Edward Mortensen, hanem Charles Stanley Gifford volt, édesanyjának egyik munkatársa, akivel 1925-ben folytatott viszonyt.
A produkcióban a rivaldafény mögötti kínlódás mellett fontos szerepet játszanak a férfiak. A színésznő nagy szerelmei. Az erőszakos Joe DiMaggio (Bobby Cannavale), a kissé pikírt Arthur Miller (Adrien Brody) és a könyörtelen nőfaló, az USA akkori elnöke, J. F. Kennedy (Caspar Phillipson).
De nem azokba a pillanatokba kapunk betekintést, amikor Monroe önfeledt volt mellettük. Azokat a momentumokat láthatjuk, amikor a férfiak – ki így, ki úgy – elkezdték gyengíteni, összeroppantani. DiMaggio hírhedten erőszakos volt, többször megverte, az intellektuális Miller mellett pedig sosem érezte magát elégnek. Bár ez a probléma szinte egész életében gyötörte: ő volt a buta szőke. Így nem csak az ehhez hasonló filmszerepektől próbált menekülni, hanem az életben is igyekezte meggyőzni a körülötte lévő embereket: több egy mutatós nőnél. Kennedybe reménytelenül szerelmes volt, amit az egykori elnök remekül kihasznált. A filmben ez elég erőteljesen, szinte gyomorforgatóan szemléltetve is van, teljesen lealacsonyítva a filmcsillagot.
Monroe legelső férjéről, James Doughertyről azonban nem esik szó, ami nem óriási probléma, de a 2 óra 45 perces játékidőbe bőven belefért volna.
Anyává válni
Norma Jeane gyötrelmeinek másik forrása, hogy kétségbeesetten szeretett volna gyermeket vállalni. Stabil, támogató anya akart lenni, ami neki nem adatott meg. Ez pedig egy elengedhetetlen kérdéskör az egykori színésznő életében. Terhességeit is bemutatják – az egyik egy teljesen abszurd abortusszal végződik (?), míg a másik vetéléssel – a méhében izzó magzattal való beszélgetés és annak ábrázolása kissé bugyuta.
Koholmány
A filmben találhatóak fikciós elemek is:
- a színésznő poliámor kapcsolata, Charles „Cass" Chaplin Jr.-ral (Xavier Samuel) és Edward G. Robinson Jr.-ral (Evan Williams) teljesen egészében a könyvből származik.
- Donald Spoto, Monroe életrajzírója arról számolt be, hogy a sztárnak több vetélése is volt, és a filmcsillag barátnője, Amy Greene azt állította, hogy abortusza is volt, de ezekről a dolgokról akkoriban nem esett szó a nyilvánosság előtt, így lehetetlen ellenőrizni.
- Az az áthallás pedig, miszerint Monroe kézzel írt leveleket kap apjától értelemszerűen fiktív, csupán a regényhez lett kitalálva.
„Hol ér véget az álom, és kezdődik az őrület?"
A fekete-fehérről színesre váltó képek, a folytonosan cserélődő kameramozgások pedig még jobban fokozzák az őrületet, a teljes kételyt, amik üldözték Monroe-t. Azok számára pedig, akik jól ismerik a szexszimbolumról készült népszerű fotókat, egy-egy jelenetben észrevehetik ezek megelevenédését. Az operatőri munka kiváló.
Az izgalmas képsorok ellenére mégis olykor vontatottnak hat a film, az ember pedig ettől kicsit érzéketlennek érzi magát.
Oké, szenved! Ó, már megint szenved! Francba, már megint mi a baj?
– kérdések sorai gyülekeznek.
A rendező egy teljesen leegyszerűsített drámai egyenlet alapján dolgozott. A Blonde ugyanis tényleg csak a negatívumokra koncentrál, ettől az egysíkúságtól pedig sokszor unalmas és fantáziátlan.
Dominik nem képes Monroe-t másként elképzelni, mint áldozatként, így még azt a tiszteletet sem tudja megadni az egykori bálványnak, hogy a sikereiben igazi résztvevőként tekintsen rá.
A Blonde egy kíméletlen és groteszk (nem feltétlenül szükségszerű) alkotás a hollywoodi vágóhídról, amely feldarabolta és végül felfalta legmagasztosabb alkotását, Marilyn Monroe-t.
