5 hátborzongató true crime-történet, amely talán örökre megoldatlan marad

1956. december 28-án este a chicagói McKinley Park negyedből tűnt el a 15 éves Barbara és a 13 éves Patricia Grimes, miután elindultak a Brighton moziba megnézni egy Elvis Presley-filmet. A nyomozás során elképesztően sok, több százezer embert kérdeztek ki, számos bejelentés és állítólagos észlelés érkezett, sőt még maga a rock ‘n’ roll királya is nyilvánosan kérte a lányokat, hogy térjenek haza. Az egymásnak ellentmondó tanúvallomások csak még zavarosabbá tették az ügyet, végül alig egy hónappal az eltűnésük után Willow Springs közelében, egy út mentén találták meg a lányok meztelen, megfagyott holttestét. A boncolás arra jutott, hogy halálukat kihűlés okozhatta, de ezt több szakértő is vitatta. Az is kiderült, hogy a lányok akár már az eltűnésük éjszakáján is meghalhattak, ami megkérdőjelezi a későbbi észleléseket. A gyanúsítottak – köztük egy hamis beismerő vallomást tevő férfi és több későbbi elméletben felmerülő személy – ellen soha nem emeltek vádat, ráadásul fontos nyomok is odaveszhettek, mivel a helyszínt képzetlen önkéntesek vizsgálták át.

1959. február 1-jén kilenc tapasztalt túrázó az Urál-hegységben, a Holatcsahl lejtőjén vert tábort. A csoport tagjai mind képzett, gyakorlott hegymászók voltak, akik korábban is teljesítettek hasonló útvonalakat, extrém időjárási körülmények között is. A csapat vezetője Igor Gyatlov volt, aki tapasztalt és nagy tiszteletben álló mászónak számított. Terveik szerint többnapos utat jártak volna be, azonban az időjárás gyors romlása miatt a helyiek által gyakran „Halál-hegyként” emlegetett terepen találták magukat, ahol letáboroztak az éjszakára. Amikor a csoport nem tért vissza a megadott időben, a keresésükre indultak, és csak február végén találták meg holttesteiket.

Az esetet több megmagyarázhatatlan furcsaság övezi: egyrészt sátrukat belülről vágták fel, ami arra utalt, hogy a bent tartózkodók valamilyen hirtelen fenyegetés hatására menekülhettek ki. A legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy többen mezítláb, vagy hiányos ruházatban léptek ki a mínusz 30 fokos hidegbe. A túrázókon eltérő sérüléseket találtak, köztük égési nyomokat és zúzódásokat. Sokuk esetében a halál hivatalos okának a hipotermiát nevezték meg.

Az utoljára megtalált testek egy szurdok közelében feküdtek. Ekkor jegyezték fel a legsúlyosabb és legfurcsább nyomokat is: a túrázók több bordája egyszerre tört el, belső szerveik megsérültek, de volt, akinek a szeme és a nyelve is hiányzott. A vizsgálatok arra jutottak, hogy többen még életben lehettek a sérülések elszenvedésekor. Ruházatukon később enyhe radioaktív nyomokat is kimutattak, ami tovább bonyolította a rejtélyt.

Több elmélet is született, ugyanakkor az ügy több részlete máig teljesen tisztázatlan. Egyesek szerint a túrázók a manysi néppel kerülhettek összetűzésbe, mások lavinára, esetleg földönkívüliekre gyanakodtak. A pszichológiai magyarázatok – mint a hipotermia okozta zavartság vagy tömeges pánik – szintén felmerültek, de egyik sem ad választ a fizikai sérülésekre. Felmerült az is, hogy katonai tevékenység állhat a háttérben, hiszen a térségben valóban zajlottak fegyverkísérletek.

1900 decemberében a Skócia nyugati partjainál található Flannan-szigetek egyikén álló világítótorony három tapasztalt őre – James Ducat, Thomas Marshall és Donald McArthur – nyomtalanul eltűnt. Az ellátmányukat szállító hajó csak késve, karácsonykor kötött ki, Joseph Moore vezetésével, aki már érkezésekor baljós dolgokra lett figyelmes. A toronyban sötét volt, a zászlót nem húzták fel és a hajókürt hangjára sem érkezett reakció. A belső tér első ránézésre rendezettnek tűnt, ám az ételt félbehagyták, egy szék felborult és több óra is megállt, ami arra utalt, hogy valami hirtelen szakíthatta meg a megszokott rendet. A három férfi naplója szerint december 12-13-án rendkívül heves vihar tombolt a szigeteken, a szelet pedig olyan erősnek írták le, mintha a világítótorony maga is beleremegett volna. Az utolsó bejegyzést december 15-ei dátummal keltezték és mindössze ennyi állt benne:

A nyugati kikötőnél később jelentős, vihar okozta károk nyomaira bukkantak, több eszköz is megsérült. Végül egyik őrt sem találták meg, sem a szigeten, sem a vízben. Az elméletek szerint egy hullám sodorhatta el őket, esetleg egy széllökés következtében a vízbe zuhanhattak, amikor igyekeztek megjavítani valamelyik szerkezetet. Felmerült az is, hogy egy esetleges konfliktus vagy pánik torkollhatott tragédiába.

1945 szentestéjén, a Nyugat-Virginiában található Fayetteville kisvárosában hatalmas tűz pusztította el a Sodder család házát. A bent tartózkodó apa, George Sodder, felesége Jennie és kilenc gyermekük közül négy sikeresen kimenekült, ám a többiek – Maurice, Martha, Louis, Jennie és Betty – sosem kerültek elő. Eleinte arra gyanakodtak, hogy a balesetben veszthették életüket, ám a későbbi nyomok egy sokkal sötétebb eseménysorozatot vetítettek elő.

A hivatalos vizsgálat során semmi olyanra nem bukkantak, ami arra utalt volna, hogy az öt gyermek valóban a házban rekedt volna. A tűz okát kezdetben elektromos hibára vezették vissza, de a bizonyítékok hiányosak voltak, és több furcsaságra is figyelmesek lettek: a család későbbi elmondása szerint eltűnt egy létra, a telefonkábeleket elvágták, egyes tárgyak pedig sértetlenül maradtak a romok között, ami ellentmondott a tűz intenzitásáról szóló hivatalos jelentéseknek.

Később felmerült, hogy mégsem baleset történt: több szemtanú idegeneket látott a ház körül, sőt egyesek szerint tárgyakat dobtak a tetőre közvetlenül a tűz előtt. Sodderék is egyre biztosabbak voltak benne, hogy gyerekeiket elrabolhatták. Ezt erősítette, hogy később egy fotó is birtokukba került, amin állítólag Louis fiuk volt látható, már felnőttként. Felmerült, hogy politikai okokból akarhattak bosszút állni George-on, de egyik elmélet sem nyert bizonyítást.

1970. november 29-én a norvégiai Bergen városát körülölelő Isdalen-völgyben – amelyet a helyiek a „Halál-völgyként” emlegetnek – túrázók egy első ránézésre próbababának hitt tárgyra bukkantak. Amikor közelebb mentek, kiderült, hogy egy súlyosan megégett női holttest fekszik a hóval borított földön. Körülötte szétszórt tárgyakat találtak, köztük ruhákat, csizmát, táskát, gyufásdobozt és ékszereket. A nő összes ruhacímkéjét eltávolították, mintha szándékosan próbálták volna nehezíteni felismerhetőségét.

A boncolás szerint a nő szervezetében nagy mennyiségű altatót találtak, halálában pedig a szén-monoxid-mérgezés is szerepet játszott. A tüdejében talált korom arra utalt, hogy még életben lehetett, amikor a tűz érte. A közeli vasútállomáson két bőröndöt is találtak, amelyek szintén hozzá tartoztak: ezek álruhákat, parókát, különböző valutákat, térképeket és jegyzeteket, köztük egy titkosított, kódolt utazási naplóra emlékeztető dokumentumot tartalmaztak.

A nyomozás során több szemtanú is felidézte, hogy a nő Bergenben és más norvég városokban is feltűnt a halálát megelőző hónapokban. Rendszerint egyedül volt, de időnként férfiakkal is látták és azt is hallották, hogy több nyelven beszél, erős akcentussal. A hatóságok végül arra jutottak, hogy a nőnek akár titkosszolgálati kapcsolatai is lehettek, mivel utazásai egybeestek norvég katonai tesztekkel, köztük a Penguin-rakéták próbáival, és több alkalommal is megfigyelték az érintett területek közelében. A norvég rendőrség végül elvetette ezt az elméletét, de későbbi dokumentumok mégis arra utaltak, hogy katonai és titkosszolgálati szervezetek is nagy figyelemmel kísérték az ügyet.

Más elméletek is felmerültek: öngyilkosság, baleset, vagy egy szándékos emberölés, amely mögött akár politikai akció is állhatott. A ruhacímkék eltávolítása és a többféle identitás mind azt sugallták, hogy a nő szándékosan próbálta eltüntetni a személyazonosságát – vagy valaki más próbálta ezt megtenni helyette. Az elmúlt évtizedekben modern módszerekkel is utánajártak az esetnek, de csak annyit sikerült kideríteni, hogy Közép-Európában születhetett az 1930-as években.