BTK: a sorozatgyilkos, aki 30 évig tökéletesen játszotta a családapa szerepét

A rendőrök 1974 januárjában egy kétségbeesett tinédzser hívására érkeztek Wichita egyik csendes utcájába. A fiú nem tudott bejutni az otthonába, amikor pedig a hatóságok betörték az ajtót, a látvány mindenkit sokkolt: az ötgyermekes Otero-család négy tagja – a szülők, Joseph és Julie, valamint két gyermekük, Joseph Jr. és Josephine – holtan feküdt a ház különböző pontjain. Mindannyian meg voltak kötözve, a gyilkosság pedig egyértelműen egy hideg fejjel eltervezett, aprólékosan végrehajtott, perverz és szadista tett volt.

A sokkoló eset után kezdetét vette az amerikai történelem egyik leghosszabb sikertelen nyomozása: az életben maradt hozzátartozóknak további harminc évet kellett várniuk arra, hogy kiderüljön, a BTK néven elhíresült tettes egy látszólag teljesen hétköznapi életet élő helyi lakos, Dennis Rader volt.

Dennis Rader 1945-ben született Kansas államban. Egy vallásos munkáscsalád csendes, látszólag fegyelmezett gyereke volt, az álarc mögött azonban saját bevallása szerint hamar megjelentek a sötét fantáziák. Rader már fiatalkorában is állatokat bántalmazott, és olyan nőkről álmodozott, akik felett totális kontrollt gyakorolhat azáltal, hogy megkötözi őket.

A vietnámi háború idején a légierőnél szolgált, hazatérve pedig megnősült, és két gyermeke született – közülük csak lánya, a most megjelent Netflix-film főszereplője, Kerri Rawson vállalja a nyilvánosságot. A család Park Citybe költözött, és a helyiek szerint tökéletesen beleillett a takaros és átlagos kisvárosi életbe: a férfi templomba járt és rendszeresen önkénteskedett, emellett cserkészvezető is volt. A filmben megszólalók szerint foglalkozott kóbor kutyák befogásával is, és úgy általában szerette, ha rend van az utcákon és a kertekben – rendszeresen osztott ki például figyelmeztető cetliket az elburjánzó gaz miatt. Rawson emlékei szerint apja összességében szerető szülő volt, de bizonyos szituációkban – például akkor, ha valaki elfoglalta a helyét az ebédlőasztalnál, vagy szanaszét hagyta a dolgait a házban – megmutatkozott a kontrollmániája.

Az Otero-gyilkosság után alig három hónappal Kathryn Bright esett áldozatául (testvérének, Kevin Brightnak annak ellenére sikerült elmenekülnie, hogy Rader többször is fejbe lőtte őt), majd a következő két évtizedben további öt nőt gyilkolt meg. Hatodik áldozata, Shirley Vian 1977 márciusában halt meg – Rader bezárta három kisgyermekét a fürdőszobába, majd megkötözte és megfojtotta anyjukat. Az év végén, decemberben újra lecsapott: ekkor a 25 éves Nancy Foxot gyilkolta meg. A férfit eddigre már kibírhatatlanul bosszantotta, hogy a sajtó alig foglalkozott a tetteivel – hiszen ekkor a nyilvánosság számára még nem volt egyértelmű, hogy a gyilkosságok mögött ugyanaz az elkövető áll –, ezért egy helyi tévécsatornának küldött levélben dühösen azt írta: „Hány embert kell még megölnöm, hogy végre bekerüljek az újságba, vagy kapjak némi országos figyelmet?” A sűrűn érkező levelek miatt az ügy hirtelen a címlapokra került, már csak a név miatt is, amit Rader magának adott: a férfi BTK-ként hivatkozott magára – a rövidítés a bind, torture és kill (megkötözni, megkínozni és megölni) szavakból áll össze.

Ezután Rader nyolc évig lapult (utólag azt mondta, ha nem kell a gyerekneveléshez hasonló hétköznapi kötelességeivel foglalkoznia, valószínűleg sokkal több embert megölt volna), majd 1985-ben újra gyilkolt: ezúttal Marine Hedge, a család közeli szomszédja lett az áldozata, akit az otthonában fojtott meg. A húsz évvel későbbi nyomozás során kiderült, hogy Rader a holttestet abba a templomba szállította, ahová a családjával járt – annak az autónak a csomagtartójában, amit később lányának ajándékozott –, és ott rituálisan megkötözte.

1986-ban Vicki Wegerle, egy 28 éves, kétgyermekes édesanya volt a kilencedik áldozata, 1991-ben pedig elkövette utolsó ismert gyilkosságát: a 62 éves Dolores E. Davist ölte meg annak elhagyatott otthonában. Ezután viszont mintha eltűnt volna a föld színéről: az ügy kihűlt, a rendőrség és az FBI semmilyen módon nem haladt a nyomozásban, így Wichita és környéke lassan megnyugodott, a helyiek pedig egy idő után elkönyvelték magukban, hogy a gyilkos vagy meghalt, vagy börtönbe került egy másik ügy miatt.

Miután a BTK név lassan, de biztosan eltűnt a közbeszédből, 2004-ben, az első gyilkosság 30. évfordulóján a Wichita Eagle nevű helyi napilap közölt egy cikket, amelyben azt találgatták, vajon a sorozatgyilkos még él-e. Rader nem bírta ki, hogy ne jelentkezzen: bizonyítékokat küldött a lapnak a kilencedik gyilkosságáról, amit addig nem is az ő nevéhez kötöttek a hatóságok. Leveléhez csatolta az áldozat, Vicki Wegerle jogosítványának másolatát és a holttestről készült fotókat.

A következő egy évben havi rendszerességgel küldött borítékokat a médiának és a rendőrségnek, amelyekben különböző helyeken hátrahagyott tárgyakhoz irányította őket – ezeket gyakran müzlis dobozokban helyezte el, feltehetően az angol cereal (müzli) és serial killer (sorozatgyilkos) szavak közötti áthallás miatt. A dobozokban a gyilkosságok részletes leírásait, az áldozatoktól eltulajdonított „trófeákat” és róluk készült fotókat rejtette el, de az egyikben egy megkötözött Barbie-babát is találtak a rendőrök.

Az első áttörésre egész pontosan 31 évet kellett várni, ez viszont mindent megváltoztatott. 2005 januárjában a rendőrség újabb müzlis dobozt talált, amelyben egy üzenet is volt: Rader ebben megjegyezte, hogy sokkal szívesebben kommunikálna floppy-lemezeken keresztül. Ekkor követte el azt az infantilis hibát, hogy az őt tíz bestiális gyilkosság miatt kereső rendőrséget megkérte, mondják meg őszintén, hogy tudnak-e majd következtetni a személyazonosságára a lemezekből. A hatóságok feladtak egy újsághirdetést, amiben természetesen nemmel válaszoltak – Rader pedig bedőlt a csapdának, amit lényegében magának állított.

Néhány héttel később valóban küldött egy floppyt, csakhogy tudtán kívül ezen rajta maradtak egy törölt Word-dokumentum metaadatai. Ezekből azonnal kiderült, hogy a lemezt egy Christ Lutheran Church nevű templom egyik gépén írta egy Dennis nevű felhasználó.

Az egyezés túl pontos volt ahhoz, hogy véletlen legyen, de a hatóságoknak szükségük volt valódi, kézzelfogható bizonyítékokra is, ezért a Rader által a gyilkosságok helyszínén hagyott DNS-t összevetették a lánya, Kerri egyik orvosi vizsgálatából származó mintával. Az eredményekből minden kétséget kizáróan kiderült, hogy Kerri Rawson a BTK-gyilkos lánya, ezért Dennis Radert 2005. február 25-én letartóztatták. A férfi teljesen higgadtan viselkedett, és semmilyen formában nem tanúsított ellenállást; attól a pillanattól fogva, hogy rájött, milyen terhelő bizonyítékok állnak a hatóságok rendelkezésére, a legnagyobb természetességgel beszélt a gyilkosságokról, mintha valamilyen közös játékról lenne szó. Ugyanígy tett a tárgyalásán is: miután mind a tíz vádpontban bűnösnek vallotta magát, az áldozatok hozzátartozói előtt megrendítő részletességgel, szemrebbenés nélkül mesélt arról, melyik rémtettet pontosan hogyan követte el.

Bár Kansas 1994-ben újra bevezette a halálbüntetést, 1972 és 1994 között átmenetileg nem létezett ez az opció az államban. Mivel Rader pont 1974 és 1991 között volt aktív sorozatgyilkosként, a hatóságoknak az akkoriban érvényes törvényeket kellett figyelembe venniük, ezért nem ítélhették halálra. A tíz gyilkosságért tíz életfogytiglani büntetést kapott – legkorábban 2180-ban szabadulhatna, vagyis a gyakorlatban nincs olyan lehetőség, hogy ne rácsok között haljon meg.

A 2018-ban, több mint 30 évvel az utolsó ismert bűntette után elkapott Golden State Killer (a rendőrtisztként dolgozó, látszólag szintén normális életet élő Joseph James DeAngelo) mellett BTK minden idők egyik leghosszabb ideig szabadlábon lévő sorozatgyilkosa. Az amerikai szórakoztatóipar pedig szereti az ehhez hasonló történeteket – elég, ha David Fincher 2007-es Zodiákusára gondolunk, ami a címszereplő, egyébként máig ismeretlen kilétű sorozatgyilkos történetét dolgozza fel. Nem meglepő tehát, hogy a BTK-gyilkos története, és különösen az a tény, hogy Dennis Rader három évtizeden át sikeresen hitette el a környezetével, hogy egy hétköznapi, becsületes ember, több alkotót is megihletett – az elmúlt két évtizedben megjelent számos tényfeltáró könyvről és dokumentumfilmről nem is beszélve. A legismertebb példa talán Stephen King Egy jó házasság című 2010-es novellája, amiből 2014-ben film is készült. Bár fikciós műről van szó, a történetben szereplő, Bob nevű sorozatgyilkos és Dennis Rader közötti párhuzam teljesen egyértelmű – nem véletlen, hogy King a gyilkos felesége szemszögéből mutatja be a történteket, hiszen saját bevallása szerint egészen megdöbbentette, hogy Rader neje semmit sem sejtett a férje valódi kilétéről. Ahogy a Netflix vadonatúj dokumentumfilmjéből is kiderül, Rader lánya, Kerri Rawson pont a novella miatt döntött úgy, hogy a hallgatással töltött hosszú évek után vállalja a nyilvánosságot.

Ha már a Netflixnél tartunk, érdemes megemlíteni a Mindhunter című sorozatot is. A valós FBI-akták alapján forgatott széria (amit a Zodiákushoz hasonlóan David Fincher készített) a hetvenes-nyolcvanas években dolgozó profilozók munkáját mutatja be, akik az elsők között próbálták tudományos alapon megfejteni a sorozatgyilkosok motivációit. A Mindhunterben Rader szinte minden epizód elején feltűnik, de soha nem kap teljes történetszálat: a jelenetei rövid, néhány perces prológusok, amelyek a fő cselekménytől függetlenül futnak, és csak a néző sejti, kiről is van szó valójában – az FBI-ügynökök számára ő ekkor még teljesen ismeretlen. A férfit egy darabig csak hétköznapi sziuációkban látjuk, amikor viszont női fehérneműbe öltözve, maszkkal a fején megkötözi magát, teljesen egyértelművé válik, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Bár a gyilkosságait nem szerepelnek a sorozatban, a puszta jelenléte is hátborzongató – már csak azért is, mert ahogy a valóságban is három évtizeden át sikerült elkerülnie a lebukást, úgy a sorozat cselekménye sem jut el az elfogásáig.

Most, Rader letartóztatása után húsz évvel a Netflix újra visszatért a témához, ezúttal egy dokumentumfilmmel: az Apám, a BTK-gyilkos az ígéretek szerint lánya, Kerri Rawson szemszögéből meséli el, mit jelentett egy családban élni azzal az emberrel, akit a világ BTK-ként ismert meg.

A film maximálisan követi a Netflix jól bevált dokumentumfilm-receptjét: szaturált képek, hatásosnak szánt, cserébe minden eredetiséget nélkülöző zene, drámai vágások és teátrálisan előadott, sokszor elég semmitmondó mondatok. Ez viszont sajnos nagyon megnehezíti, hogy együtt érezzünk Kerri Rawsonnal – még akkor is, ha amúgy tisztában vagyunk azzal, hogy apja tettei egész életében hatással lesznek rá.

Rawson egy olyan szerepben van, amit egyálalán nem ő választott, de az, ahogy ehhez viszonyul, felvet néhány kérdést. Milyen motivációi állnak például amögött, hogy húsz évvel azután, hogy apja börtönbe került, elvállalta ezt a filmet, ami róla is szól, meg nem is? Természetesen joga van hozzá, hogy elmondja a történetét, de ezzel ebben a formában nem sokat tesz azért, hogy levetkőzze magáról a „BTK lánya” címkét; hiába próbálja ezt a viszonyt megfordítani a cím (ami tudatosan nem BTK lánya voltam, hanem Apám, a BTK-gyilkos), összességében azért mégiscsak az apjának tetteiről és annak következményeiről szól ez a másfél óra. Rawsonnak – legalábbis ebben a filmben – nem sikerül visszaszereznie a kontrollt a saját története felett: arról, hogy milyen volt az USA egyik legbrutálisabb sorozatgyilkosának lányaként felnőni, csak néhány szűkszavú mondatban számol be, ezekben pedig lényegében semmit olyat nem mond el, amit eddig ne tudtunk volna.

A filmnek egyértelműen nem az a célja, hogy a legnagyobb részletességgel bemutassa Rader bestiális gyilkosságait, így viszont párhuzamosan vezet egymás mellett két nagyon gyenge szálat: az amúgy velőtrázó történetet zanzásítva, közhelyeket puffogtató megszólalókkal mutatja be, miközben Rawson szemszögét, vagyis a film valódi ígéretét sem igazán ismerjük meg. Persze tudjuk, érezzük, hogy küzd a démonaival, de közben mégiscsak azt látjuk, hogy éppen a világ egyik legnagyobb stúdiójának nyilatkozik, ami, ahogy ő maga is beismeri egy ponton, ma már egyszerűen a karrierje része. New York Times-bestseller író, aki két könyvet is kiadott a történtekkel kapcsolatban, emellett áldozatvédelmi aktivistaként is dolgozik: egyetemeken, konferenciákon és traumafeldolgozást segítő rendezvényeken tart előadásokat, és ahogy a filmből is kiderül, az Osage megyei hatóságoknak is segít, akik szerint Radernek további nők eltűnéséhez is köze lehet.

Ha viszont tényleg egy karrierről beszélünk, adja magát a kérdés, hogy mennyire lehet igazán megnyílni, igazán sérülékenynek lenni és valós képet adni az övéhez hasonló, külső szemlélőként felfoghatatlan megpróbáltatásokról – mert az biztosan nem a lehető legjobb megoldás erre, hogy két megszólalása között látunk róla egy jól beállított vágóképet, amin éppen koktélparadicsomot szeletel. Ahogy az sem, hogy kapunk egy egyperces, megrendezett beszélgetést közte és két régi osztálytársa között. Mindezzel abszolút nem azt szeretném éreztetni, hogy esélye sincs arra, hogy a saját jogán élje az életét (már amennyiben ő úgy érzi, hogy jelenleg nem így van; a filmből számomra ez rajzolódik ki), és őszintén remélem, hogy a forgatás valóban segített neki a feldolgozásban – csakhogy ebből a nézőhöz szinte semmi nem jut át. Az unalomig ismert formulák egyszerűen nem alkalmasak erre: hiába látjuk, hol bicózott gyerekkorában az apjával, és hiába mutatja meg, melyik fára mászott fel az egykori kertjükben,

Az Apám, a BTK-gyilkos így egy futószalagon gyártott tévéfilm színvonalát hozza, annak minden felszínességével. Remélem, Rawsonnak, ha úgy dönt, lesz lehetősége olyan filmben is elmondani a történetét, ami tényleg méltó az ügy súlyához; ahhoz – ezzel ellentétben – lehet, hogy az áldozatok hozzátartozói is szívesen adnák a nevüket.