Túlfűtött erotika vagy isteni látomás? Ez a szobor 400 éve zavarba ejti a nézőket
A szakrális művészetben létezik egy láthatatlan vonal az áhítat és a provokáció között, Bernini egyik legismertebb szobra pedig négyszáz éve éppen ezen a határon billeg. A római Santa Maria della Vittoria templom Cornaro-kápolnájában látható Szent Teréz extázisa egyszerre egy vallásos látomás, egy színházi jelenet és egy érzékien megformált emberi test. Éppen ezért a mű ma is nyitva hagyja a kérdést: vallásos elragadtatást látunk a márványban, vagy valami sokkal érzékibbet?
Gian Lorenzo Bernini 1652-ben fejezte be Ávilai Szent Teréz elragadtatása, más néven Szent Teréz extázisa című szoborcsoportját. A carrarai fehér márványból faragott, monumentális kompozíció egy felhőn fekvő apácát ábrázol, hátravetett fejjel, félig lehunyt szemmel és nyitott szájjal. Fölé egy mosolygó angyal hajol, kezében arany lándzsával, amelyet Teréz mellkasa felé tart.
A megbízás Bernini pályájának egyik legnehezebb időszakában érkezett. 1646 februárjában X. Ince pápa elrendelte a Szent Péter-bazilika Bernini által tervezett harangtornyának lebontását, miután szerkezeti problémák jelentkeztek az alapozásnál. A művészt megbírságolták, nyilvánosan megalázták, és elveszítette pápai támogatását. Ekkor fordult hozzá Federico Cornaro bíboros, aki családi temetkezési kápolnát akart kialakítani egy szerényebb, Róma központjától távolabb álló karmelita templomban.
Bernini így magánmegrendelőnek dolgozott, pápai felügyelet nélkül, egy kevésbé szem előtt lévő templomban. Több kutató szerint a Szent Teréz extázisához mérhető kompozíció aligha kapott volna helyet olyan kiemelt egyházi térben, mint a Szent Péter-bazilika. A körülmények nagyobb szabadságot adtak neki, és ezt a művész látványosan ki is használta.
A mű egyik legtöbbet elemzett részlete Teréz fedetlen lába. Elsőre úgy tűnhet, hogy Bernini ezzel a sarutlan karmeliták rendjére utalt, amelyet maga Ávilai Szent Teréz alapított. Franco Mormando Bernini-életrajza szerint a rend tagjai valójában nem jártak mezítláb, illetve saját szabályzatuk is kendersarut és durva gyapjúharisnyát írt elő a szemérmesség miatt. Korábban egy művész sem ábrázolta Terézt csupasz lábbal, Bernini mégis úgy faragta meg, hogy az egyik láb a szemlélő szemmagasságában lógjon a felhő pereme fölött.
A döntés tudatos lehetett. A szobor terrakotta előtanulmánya, amelyet ma a szentpétervári Ermitázs őriz, visszafogottabb alakot mutat. Teréz fejfedője ott rendezettebb, feje enyhébben oldalra billen, szája alig nyílik ki. A végleges márványon Bernini fellazította a fejkendőt, drámaian hátravetette a fejet, szélesebbre nyitotta az ajkakat, és a lábakat is nyitottabb helyzetbe tette.
A kápolna egészét is ugyanilyen tudatossággal rendezte be. Rejtett ablakot tervezett az oromzat mögé, hogy a természetes fény felülről essen a fehér márványra, miközben a háttér sötétebb marad. Egy restaurálás során egy lencsét is találtak az ablak szerkezetében, amelyet úgy állítottak be, hogy október 15-én, Szent Teréz ünnepén vesse a legdrámaibb szögben a fényt a figurákra.
Bernini szobrászként vált világhírűvé, de pályája során színpadtervezőként és drámaíróként is dolgozott. A Cornaro-kápolna ebből a szempontból színházként is működik. A felülről leereszkedő aranyozott bronzsugarak díszletként hatnak, a fény színpadi világításként dolgozik, az oldalfalakon ábrázolt Cornaro családtagok pedig mintha páholyokból figyelnék a jelenetet.
A szoborcsoport körüli vita már a 17. században elkezdődött. 1670 körül egy névtelen római pamflet azzal vádolta Berninit, hogy a tiszta szentet földi, érzéki közegbe helyezte, és Vénusszá változtatta. A megfogalmazás durva volt, de rámutatott valamire, amit később a modern művészettörténet is vizsgált. Teréz alakja a felhőn, fölötte az angyallal, valóban emlékeztethetett azokra a fekvő Vénuszokat vagy Danaét ábrázoló festményekre, amelyek a 17. századi Rómában jól ismertek voltak.
A másik olvasat szerint Bernini hűen követte Teréz saját beszámolóját. Ávilai Szent Teréz önéletrajzában olyan fájdalmakról számolt be, amelyek nyögésre késztették, és olyan lelki örömökről, melyekről azt kívánta: bárcsak örökké tartanának. Ebből a nézőpontból a szobor testi intenzitása annak jele, hogy a misztikus tapasztalat a szent egész lényét átjárta.
A történethez egy további részlet is hozzátartozik. Teréz 1582-ben halt meg, testét később exhumálták, és épen találták. Hat évvel később a Salamancai Egyetem orvosai eltávolították szívét, mert szó szerint vették a transzverberációról, vagyis a szív isteni átdöféséről szóló leírását. A szívet ma is ereklyeként őrzik a spanyolországi Alba de Tormesben, és a hagyomány szerint valóban látható rajta egy szúrásnyom.
Olvasd el ezt is!