Nem véletlenül hiányzik annyi ókori szobor orra
A legtöbb ókori szobor egyik közös jellegzetessége szinte minden múzeumban vagy történelmi emlékhelyen feltűnhet: hiányzik vagy pótolták a megformált alak orrát. A jelenség mögött sokszor egyszerű sérülékenység állt, de akadtak olyan műalkotások is, amelyeket kifejezetten vallási vagy jelképes okokból rongáltak meg. A magyarázat tehát nem egyetlen okra vezethető vissza: szerepet játszhatott benne a szobrok állapota, az idő múlása és bizonyos esetekben a szándékos pusztítás is.
Az antik városokban a szobrok nem pusztán díszítőelemek voltak. A sírok mellett, színházak galériáiban, kertekben, villákban, templomokban és szentélyekben is megjelentek. Az istenek képmásai a kultusz középpontjában álltak, a császárok mellszobrai bíróságokon kaptak helyet, a köztereket pedig egyre nagyobb számban lepték el a városi előkelők és jómódú polgárok portréi. A késő ókorra Rómában állítólag közel négyezer bronzszobor volt, de márványból készült alkotásokból is több ezer lehetett.
A klasszikus szobrászat többféle anyaggal dolgozott. Készültek fából, meteorkőből, aranyból és elefántcsontból faragott vagy formált képmások is, de a szabadon álló szobrok többsége bronzból vagy márványból készült. A bronz lehetővé tette a lendületes pózok és hatalmas méretek megformálását: elég csak a világ hét csodája közül a rodoszi kolosszusra gondolni, amely nagyjából akkora volt, mint a Szabadság-szobor. A legtöbb korszakban és helyen mégis a márvány lett a legfontosabb alapanyag. A római császárkorban már ipari méretekben bányászták, és a birodalom távoli részeibe is eljutott.
Az antik szobrok pusztulása a késő ókorban gyorsult fel. A bronz különösen értékes nyersanyagnak számított, hiszen pénzérmékhez, fegyverekhez és később ágyúgolyókhoz is felhasználhatták, ezért a középkorra a felszínen álló bronzszobrok túlnyomó részét beolvasztották. A márványszobrok valamivel nagyobb eséllyel maradtak fenn, bár sokat mészégetéshez használtak fel. A rengeteg alkotásból a reneszánsz korra így is több ezer fennmaradt.
A hiányzó orrok egy része valóban tudatos rongálás eredménye. A 4. és 5. században keresztény közösségek több helyen elpusztították a régi isteneket ábrázoló szobrokat. Alexandriában feldaraboltak és elégettek egy hatalmas Szerápisz-szobrot, Gázában pedig egy püspök katonákkal járta végig a templomokat és palotákat, hogy összetörje a pogány bálványokat. Epheszoszban felirat emlékeztet arra, hogy Artemisz szobrát eltávolították és kereszttel helyettesítették, a Parthenón homlokzatán pedig ma is látszanak azok a sérülések, amelyek akkor keletkeztek, amikor az épületet templommá alakították.
A rombolás célkeresztjébe többnyire a leglátványosabb, legfontosabb pogány képmások kerültek. A középkorban fennmaradt ókori szobrokat gyakran veszélyes, démonokkal vagy varázslattal összekapcsolt tárgyaknak tartották, ezért néha keresztet véstek a homlokukba vagy a testükre. Egyiptomban az orr letörése is ezt a célt szolgálta, mivel az ókori egyiptomi hitvilágban úgy gondolták, hogy a szobrok a halottak szellemének vagy az istenek lényének hordozói.
Egyiptomon kívül viszont nincs erős bizonyíték arra, hogy az orrokat rendszeresen és célzottan törték volna le. A legtöbb esetben inkább arról lehetett szó, hogy a szobrok előbb-utóbb eldőltek, és ennek következtében sérültek meg. A Földközi-tenger térsége földrengéseknek kitett vidék, így az ilyen katasztrófák már az ókorban is szobrokat dönthettek le. A rodoszi kolosszus is akkor omlott össze, amikor egy földrengés kettétörte.
Akár földrengés, akár vandalizmus, akár az idő múlása fosztott meg egy szobrot az orrától, a márványalakok többnyire ugyanazokon a gyenge pontokon sérültek. A nyak, a karok és a lábak könnyen sérültek, főleg akkor, ha a végtagok kinyúltak a test vonalából. Az arc közepén kiálló orr pedig szinte magától értetődő töréspont volt. Ha a szobor előre esett, vagy törmelék találta el az arcot, az orr nagy eséllyel letört.
A reneszánsztól a 19. századig bevett gyakorlat volt az antik szobrok kiegészítése, ráadásul Cellini, Bernini és sok más művész jelentős bevételt szerzett restaurálási munkákból. Olykor csak egy orrot vagy kart pótoltak, máskor antik töredékekből szinte új műalkotást hoztak létre. Ezért sok szobron ma is felfedezhetők azok a finom repedések, amelyek egy később hozzáillesztett orról árulkodnak.
Olvasd el ezt is!