Zenével védekezett New Orleans a baltás gyilkos ellen

1918 tavaszától New Orleans és környéke egyre nyugtalanabbul figyelte azokat a brutális támadásokat, amelyeket később a New Orleans-i baltás gyilkos néven emlegetett ismeretlen elkövetőhöz kötöttek. Mintegy másfél év alatt több mint tíz embert támadott meg, közülük többen életüket vesztették, bár az máig kérdéses, hogy valóban ugyanaz az ember állt-e valamennyi eset mögött.

A gyilkosságoknak volt néhány visszatérő mintázata. Az elkövető jellemzően éjszaka tört be az áldozatok otthonába, sokszor az ajtó alsó részét betörve vagy más könnyen hozzáférhető nyíláson keresztül. Fegyvert általában nem vitt magával, inkább az adott házban talált baltát használta, amelyet a támadások után a helyszínen hagyott.

Az ismeretlennek tulajdonított első támadás 1918. május 23-án történt, ekkor Catherine és Joseph Maggio voltak az áldozatok. Catherine csaknem teljesen lefejezett holttestére, valamint halálosan megsebesített férjére Joseph testvérei találtak rá. Értéktárgy nem tűnt el, a konyhaajtó alsó paneljét azonban betörték, a helyszínen pedig a gyilkos fegyvert is megtalálták.

A következő hónapokban újabb hasonló esetek történtek. Louis Besumert és Anna Lowe-t júniusban támadták meg. Besumer túlélte a találkozást, Lowe azonban hét héttel később belehalt sérüléseibe. Augusztusban egy várandós nőt szemelt ki, aki szintén életben maradt és néhány nappal később meg is született gyermeke. Öt nappal későbbi áldozata, a nyolcvanéves Joseph Romano azonban már nem volt ilyen szerencsés. A támadás estéjén a férfi unokahúgai egy magas, erős testalkatú, sötét ruhás alakot láttak elmenekülni a házból.

A sorozatgyilkos akkora félelmet keltett, hogy 1918 augusztusában férfiak tömege vonult ki fegyverrel éjszakánként, hogy családjukat védelmezze, miközben a rendőrség megerősített járőrözéssel próbálta megtalálni az elkövetőt. A kívánt hatást elérték, ugyanis hónapokig valóban nem történt újabb gyilkosság. A nyugalom 1919 márciusában ért véget, amikor Charles és Rose Cortimigliát, valamint kétéves lányukat, Maryt saját otthonukban támadták meg. A házaspár életben maradt, gyermekük azonban meghalt. A támadó ezúttal is a család saját baltáját használta.

Öt nappal később a The Times-Picayune szerkesztőségébe levél érkezett egy ismeretlen személytől, aki azt állította magáról, hogy ő áll a gyilkosságok mögött. A szerző pokolbéli démonként mutatkozott be, kigúnyolta a rendőröket, majd meglehetősen bizarr ajánlatot tett New Orleans lakóinak.

Egyesek lemezjátszóval biztosították otthonukat, mások a város klubjaiba mentek. Azon az éjszakán egyetlen, a New Orleans-i baltáshoz köthető gyilkosság sem történt.

A levél később egy zeneszám inspirációjául szolgált. Joseph John Davilla The Mysterious Axman’s Jazz (Don’t Scare Me Papa) című alkotása megőrizte annak a bizarr éjszakának az emlékét, amikor New Orleans lakói gyakorlatilag zenével próbáltak védekezni egy sorozatgyilkos ellen.

A támadások azonban nem értek véget. 1919 augusztusában Steve Boca is túlélte a támadást, szeptemberben pedig a tizenkilenc éves Sarah Laumann vált áldozattá, aki szintén életben maradt. Októberben a gyilkos ismét egy házaspár otthonába tört be, ahol Mike Pepitone-t tizennyolc csapással végezte ki. Felesége, Esther később arról számolt be, hogy két alakot látott elmenekülni.

Ez volt az elkövető utolsó támadása, kiléte azonban máig ismeretlen. Egyes esetekben felmerült, hogy valójában nem is a New Orleansot rettegésben tartó gyilkos lehetett a tettes. Louis Besumert például megvádolták Anna Lowe meggyilkolásával, végül azonban felmentették, míg Mike Pepitone halálával kapcsolatban maffialeszámolás lehetősége is felmerült. Így az sem derült ki, hogy New Orleans lakói egyetlen sorozatgyilkostól rettegtek-e, vagy több, egymást utánzó elkövető támadásai olvadtak össze egyetlen legendává.