A német guillotine kisebb volt a franciánál, mégis hatékonyabban működött
A guillotine-ról legtöbben a francia forradalomra gondolunk, pedig még a 20. században is tömegesen használták. A náci Németország fallbeil nevű kivégzőgépe alacsonyabb és könnyebb volt, valamint gyorsabban működött francia elődjénél. Nem látványos kivégzésekre készült, sokkal inkább arra, hogy a börtönök falai között a lehető leggyorsabban hajtsák végre a halálos ítéleteket.
A fallbeil – magyarul nagyjából „zuhanó bárd” – működési elve megegyezett a klasszikus guillotine-éval, kialakítása viszont jelentősen eltért attól. Fémből építették, jóval kisebb helyet foglalt, és kifejezetten zárt kivégzőkamrákba tervezték. Ez lehetővé tette, hogy a kivégzéseket szinte futószalagszerűen hajtsák végre, távol a nyilvánosságtól.
A szerkezet legfontosabb eleme a ferdén kialakított penge volt. Ennek nem esztétikai oka volt: a vágás nem egyszerre érte a teljes nyakat, hanem fokozatosan haladt végig rajta. Ugyanaz az elv érvényesült, mint amikor egy éles késsel szeletelünk, nem pedig függőlegesen próbálunk átvágni valamit. A ferde él fokozatosan haladt végig a nyakon, a német szerkezet pengéje azonban korántsem volt könnyű: a Stadelheimben használt gép kése önmagában mintegy 15 kilogrammot nyomott.
Érdekes, hogy magát a ferde pengét nem a nácik találták fel. A francia guillotine későbbi változatai is ezt alkalmazták, mert a korábbi, egyenes élű pengék kevésbé bizonyultak megbízhatónak. A német mérnökök azonban ezt a megoldást egy olyan szerkezetben használták fel, amelyet kifejezetten a gyorsaságra, az ismételhetőségre és a minimális karbantartásra optimalizáltak.
1936-tól a Harmadik Birodalomban a fallbeil lett a polgári kivégzések elsődleges eszköze. A gépeket több német börtönben is szolgálatba állították, köztük a müncheni Stadelheimben és a berlini Plötzenseében. Áldozataik között köztörvényes bűnözők, ellenállók, politikai foglyok, külföldiek, sőt nők és fiatalok is voltak. A Fehér Rózsa ellenálló csoport tagjait – köztük Sophie Schollt és testvérét, Hans Schollt – szintén fallbeillel végezték ki 1943-ban.
A rendszer hatékonyságát jól mutatja, hogy a kivégzés gyakran néhány másodpercen belül lezajlott attól kezdve, hogy az elítélt belépett a kivégzőhelyiségbe. A hóhérnak ezután csak annyi dolga maradt, hogy megtisztítsa a gépet, majd előkészítse a következő kivégzésre. A náci állam számára a halálos ítélet végrehajtása adminisztratív folyamattá vált. A fallbeil története a háborúval sem ért véget. Kelet-Németország börtöneiben még 1967-ig alkalmazták, mielőtt más kivégzési módszer váltotta fel.
Olvasd el ezt is!