Vérsas: a viking kivégzés, amelynél kegyetlenebbet elképzelni is nehéz

A vérsas a viking történelem egyik legsötétebb és legtöbbet vitatott kivégzési módszere. A hozzá kapcsolódó egyik legismertebb legenda szerint Ælla, Northumbria királya foglyul ejtette a kor egyik legismertebb viking alakját, Ragnar Lodbrokot. A király nehéz döntés elé került. Ragnart túl veszélyesnek tartotta ahhoz, hogy szabadon engedje, de az is nyilvánvaló volt, hogy megölése súlyos következményekkel járna.

A saga szerint Ælla végül egy kegyetlen kivégzési módszer mellett döntött. Ragnart mérges kígyókkal teli verembe vetette, ahol a legenda szerint még utolsó erejével is jóslatszerű figyelmeztetést intézett ellenségéhez. Eszerint ha fiai megtudják, hogyan halt meg az „öreg vadkan”, a „kismalacok” nem fogják szó nélkül hagyni.

A hír hamar el is jutott Ragnar fiaihoz, Ivarhoz, Ubbához, Kígyószemű Sigurdhoz és Hvitserkhez. A történet szerint vérbosszút esküdtek, majd még ugyanabban az évben partra szálltak Kelet-Angliában a később Nagy Pogány Hadseregként ismert viking had élén. Ivar előbb békésnek tűnő módon közelített Ællához. Kárpótlásként csak akkora földet kért, amekkorát egy ökör bőre körbeér.

A csel a régi alapításmítoszokat idézi. Ivar a bőrt vékony csíkokra vágta, és ezekkel már akkora területet tudott kijelölni, amely elég volt egy erődítményhez. A legenda szerint ezzel a vikingek megvetették a lábukat északon, majd 866-ban elfoglalták Yorkot. Ælla egy évvel később megpróbálta visszaszerezni a várost, de vereséget szenvedett, fogságba esett, és Ragnar fiai dönthettek a sorsáról.

Ekkor kerül elő a vérsas motívuma. A leírások szerint nem egyszerű kivégzésről beszélhetünk, hanem rituális, látványos és szimbolikus bosszúról. A későbbi források szerint az áldozat hátát felnyitották, bordáit szétfeszítették, tüdejét pedig úgy fordították ki, hogy az szárnyakra emlékeztessen. A történet borzalma éppen abban rejlik, hogy a mítoszok egy része szerint mindezt úgy hajtották végre, hogy az áldozat még élt.

Hogy Ælla tényleg ilyen halált halt-e, az nem bizonyítható. A legtöbb fennmaradt beszámoló évszázadokkal az események után keletkezett, és erősen keveredik bennük a történeti emlékezet, az irodalom és a keresztény szerzők vikingekről alkotott képe.

A vérsas azonban több szövegben is felbukkan. A Ragnar fiaihoz kapcsolódó történetekben szó esik a bordák feltépéséről és a tüdő kiemeléséről, az Orkneyinga saga pedig egy Hosszúlábú Halfdan nevű személy kivégzésével hozza összefüggésbe. Saxo Grammaticus is ír hasonló kegyetlenségekről, de ezek a leírások sem korabeli beszámolók. Emiatt a történészek régóta vitatkoznak azon, hogy valódi rítusról, későbbi irodalmi motívumról vagy a vikingeket démonizáló keresztény ábrázolásról van-e szó.

Régészeti bizonyíték sincs arra, hogy a vérsast valóban végrehajtották volna. Ez azonban nem zárja ki teljesen a lehetőséget, hiszen nem biztos, hogy az áldozatot eltemették, sőt, testét akár el is égethették.

Anatómiai szempontból a módszer elvben végrehajtható lett volna, de messze nem úgy, ahogyan azt a legendák mesélik. A lapockák útban lettek volna, a bordák leválasztása hatalmas vérveszteséggel járt volna, a mellkas megnyitása után pedig a tüdő összeesett volna. Vagyis az áldozat a történetekkel ellentétben aligha lehetett életben.

Ez nem teszi kevésbé brutálissá a történetet, de árnyalja a róla kialakult képet. A vérsas valószínűleg inkább rituális bosszúképként, félelmetes irodalmi motívumként és a viking kegyetlenség szimbólumaként vált ismertté. Ha valóban történtek ilyen esetek, akkor elképzelhető, hogy az áldozat már halott volt vagy haldoklott, mire az utolsó rítushoz értek.

Annyi biztos, hogy Northumbria a 9. században a viking terjeszkedés egyik fontos színtere lett, York elfoglalása pedig hosszú időre megváltoztatta Észak-Anglia történetét. Az viszont, hogy Ragnar fiai valóban vérsassal végeztek-e apjuk gyilkosával, továbbra is a középkori történetmesélés egyik legnyugtalanítóbb rejtélye marad.

(Nyitókép)