1914 karácsony estéjén, az első világháború nyugati frontjának nyirkos, sáros lövészárkaiban valami egészen rendkívüli történt. Az ünnepi fegyverszünet a világháború egyik legismertebb és leginkább mitizált eseménye lett. De mi az igazság a történet mögött? Valóban fociztak a brit és német katonák a „senki földjén"?
„Ma béke van. Holnap te a hazádért harcolsz, én az enyémért. Sok szerencsét!”
Bruce Bairnsfather, brit géppuskás, később neves karikaturista, emlékirataiban írt erről a napról. Mint a Királyi Warwickshire-i Ezred 1. zászlóaljának többi katonája, ő is a lövészárok mélyén kuporgott karácsony estéjén, próbálta magát melegen tartani, hiszen az előző hónapokat nagyrészt német katonák elleni harcokkal töltötte.
Napjai és éjszakái a kialvatlanság, a rettegés, a száraz kekszek és az átázott, meggyújthatatlan cigaretták monoton körforgásában teltek, azonban a háború könyörtelenségének hangulata mégis megteremtett egy olyan hátteret, amely az emberiesség ritka pillanataként vonult be a történelembe.
Bruce Bairnsfather 1933-ban
Este 10 óra körül Bairnsfather furcsa zajra lett figyelmes. Valahol a mező túloldalán, a sötét árnyékok között emberi hangokat hallott, ezt az árokban vele együtt rejtőzködő katonatársának azonnal meg is említette:
– Hallod, hogy a németek micsoda lármát csapnak odaát?
– Hallom – érkezett a válasz. – Már egy ideje ezt csinálják!
A német katonák karácsonyi dalokat énekeltek, hiszen szenteste volt. A sötétben néhány brit katona visszakiabált, illetve dalokkal válaszolt, majd egy furcsa felszólításra lettek figyelmesek, amely egy ellenséges katonától érkezett, aki erős német akcentussal, de angolul beszélt:
– Gyertek ide!
Az egyik brit őrmester pedig azonnal válaszolt:
– Gyere el fél útig, és én is elmegyek odáig.
A találkozásnak köszönhetően ellenséges katonák kezdtek óvatosan kimászni lövészárkaikból, hogy köszöntsék egymást a szögesdróttal tarkított „senki földjén,” amely a két hadsereget elválasztotta. Normális körülmények között a britek és a németek ezen a területen legfeljebb golyózáporral „kommunikáltak,” néha pedig rövid tűzszünetekkel engedélyezték, hogy a halottakat zavartalanul elszállítsák. Most azonban kézfogások és baráti szavak váltották fel a fegyverropogást.
Volt, akik ajándékokat cseréltek, fényképeket készítettek, sőt még néhányan egy rögtönzött focimeccset is lejátszottak.
De együtt temették el a halottakat is, valamint az árkok és fedezékek javítását is csapatokban csinálták. Az ünnepi összejövetelek azonban karácsony második napját követően lassan megszűntek.
Futballozó katonák a fronton
Ez is érdekelhet:Mi az összefüggés az első világháború és a plasztikázás között?
Érdekes, hogy a fegyverszünet nem mindenhol volt érvényben a nyugati fronton. Máshol a harcok tovább folytatódtak, hiszen nem minden tiszt fogadta örömmel:
voltak, akik attól tartottak, hogy ez alááshatja a harci szellemet.
1914 után a hadvezetés mindkét oldalon igyekezett megakadályozni, hogy hasonló léptékű fegyverszünetek történjenek. Ennek ellenére a háború későbbi éveiben is előfordultak elszigetelt esetek, amikor katonák rövid időre szüneteltették a harcokat, nem csak karácsonykor.
Ma Anglia Nemzeti Emlékerdejében (National Memorial Arboretum) egy emlékmű áll a karácsonyi fegyverszünet tiszteletére, amelyet Vilmos herceg avatott fel. A századik évfordulón pedig az angol és a német labdarúgó-válogatott barátságos mérkőzést játszott az Egyesült Királyságban.
