Befogadó jelenlét és nyugodt keresgélés − beszámoló a 32. Művészetek Völgyéről

Az idei évben a Völgy utolsó két napjára érkeztem. Ezzel nem voltam egyedül, a július 29-i szombati napon ugyanis a fesztivál történetében másodszor kellett kitenni a teltház táblát. A leutam – majdnem – teljesen zökkenőmentesen zajlott: felpattantam a 1216-os buszra Újbuda-központnál, ami egyenesen Vigántpetenden, a Cirque du Tókert bejáratától 200 méterre tett le. Az egyetlen probléma az volt, hogy annyian szerettek volna felszállni a buszra, hogy az előre megváltott jegyem ellenére majdnem nem fértem fel. Az utastér hemzsegett a fiataloktól, de akadtak éltesebb korú felnőttek is, akik − szavaikból leszűrve − inkább Kapolcs környékén lakó helyiek voltak.

Ez is érdekelhet: Helyiek nélkül nincs Művészetek Völgye − interjú

Vigántpetenden kezdtem hát a Völgy-létemet, ahol azonnal segítőkészség és mosolygós arcok fogadtak. A Ziggurat Project összművészeti kollektíva a Testutak című részvételi akcióját próbálta, éppen egy 8 éves forma, becsukott szemű kislányt vezetett a 4 táncos finoman, gondos figyelemmel kísérve minden léptét. Majd − átlépve az Érzékelés és Felfedezés Műhely terébe − ügyesen a magasba emelték, és egy ideig a vállukon reptették a látszólag teljes bizalommal bíró résztvevőt.

A körülbelül 15 perces tapintásokkal, finom testmanipulációkkal, csukott szemes fizikai érzékeltetésekkel tarkított utazás végén egy hintaágyon kötöttek ki vele, ahol mosolyogva nyitotta fel a szemét, hogy elmesélje élményeit. Az Érzékelés és Felfedezés Műhely területén egyébként tapinthattunk még különböző formákban elhelyezett magvakat, terméseket, anyagokat vagy akár egy biztonságos körbe le is heveredhettünk egy rongyszőnyegre, csupán jelen lenni, ha éppen nem rajz vagy jóga foglalkozáson vettünk részt.

Ez a fajta nyugodt befogadás, egyéni keresgélés és jelenlétre fókuszálás az egész fesztiválra jellemző volt.

A röpke zivatar és azt követő dupla szivárvány se szegte senki kedvét, az emberek sorakoztak a Testutakra, én pedig Kapolcs felé vettem az irányt a Csigabuszon. Ez a három fesztiválhelyszín között közlekedő jármű viszonylag gyors és vidám hangulatú módja annak, hogy átérj egyik programról a másikra. Bár a buszok a megadott menetrend követését inkább mellőzték, de csúcsidőben 10 percenként felbukkantak, a sofőrök megálltak a busz után futóknak, ha pedig nem tudtad, éppen melyik megállónál kell leszállnod, biztos akadt egy kedves fesztiválozó melletted, aki útbaigazított.

A busz araszolt a kocsisorban, én pedig kérésre leugorhattam róla a hivatalos megállón kívül is, hogy belevessem magam a fiatal magyar női rapper, Sisi koncertjébe a Petőfi Udvaron. A rá kíváncsi, karon ülő gyerekektől kezdve 70 körüli örök fiatalokig terjedő embertömeg az autóútra is kilógott, így én csak a kerítésen találtam helyet, ahonnan viszont pont ráláttam a színpadra.

Sisi töretlen energiával, és frappáns átvezető szövegekkel ugrált a színpadon, a hirtelen jött áramszünetben pedig a közönséget is megkántáltatta. Megérdemelten kapta a „Nagyszínpad!” kiáltásokat, lehet, hogy jövőre már a Völgy egy terebélyesebb helyszínén találkozhatunk vele.

Ha tovább olvasnál: Egy hét múlva kezdődik a 2023-as Művészetek Völgye Fesztivál

Miközben megkaparintottam első fesztiválétkemet a zenei stílusokról elnevezett hamburgereket árusító standnál, egy jó kedélyű lánybúcsús csapatba csöppentem, akik éppen relikviákat gyűjtöttek idézetekért cserébe. És bár az egyedül fesztiválozásnak lehetnek nehézségei, itt − ha éppen nincs elég kezed − csak megkérdezed a vadidegen melletted állót, megfogná-e a sült krumplidat, amíg kinyomod mellé a ketchupot. Aztán megbeszélitek ki merre tervezi tovább az estét, és már sodródsz is következő programpontod felé. A Panoráma színpadra vezető kacskaringós út során pont elcsíptem a Pintér Zoltán Trió és Fekete-Kovács Kornél koncertjének végét a Magyar Jazz Szövetség Udvarán. Emellett a helyszín mellett nem tudok elmenni anélkül, hogy megállnék hallgatózni, és − már szinte rutinszerűen − mindig felfedezek valami zenei ínyencséget.

A Panoráma Színpad valóban az egyetlen helyszín a Völgyben, ahol igazán érezni lehet a nagybetűs tömeget, teltház ide vagy oda. A Budapest Bár lendületes koncertje mellett lecsúszott az első fröccsöm, és örömmel konstatáltam, hogy a táncos lábakat a sár sem állítja meg. Lefelé jövet belehallgattam Csemer Boglárka éteri koncertjébe a fák közötti Póka Udvaron, majd megálltam kicsit lötyögni a Kenderkertben, ahol épp beindulóban volt a buli. Völgyi létem alatt végig élveztem, hogy sehova nem rohantam, és mégis mindenhova odaértem.

Más résztvevőktől is hallottam, hogy ugyanilyen spontán módon, a fesztivál területén járva-kelve akadtak rá a programokra − és valóban felszabadító volt ezt megélni.

A Folk Udvar táncházáról idén ugyan lemaradtam, de egy első völgyezővel beszélgetve megtudtam, hogy bár ő egyáltalán nem népzenés, tegnap negyedjére is ott találta magát a Fonó Zenekar ismeretterjesztő beszélgetéssel tűzdelt koncertjén, majd a tánctanításon. A központba érve belenéztem a retró kertmozi fekete-fehér Frakk-vetítésébe a Vegyesbolt falán. A filmművészet idén kiemelten fontos szerepet kapott a fesztiválon: a Nemzeti Filmintézet Filmarchívum helyszínén körülbelül 130 darab 35 milliméteres film született 10 nap alatt (amelyet egy 100 év körüli vetítővel lehetett lejátszani), a praxinoszkópon pedig több mint ezer centiméternyi film és 6000 képkocka pörgött végig.

A fesztivál egyik kulthelyét, az árnyas kocsmaudvart sem hagyhattam ki egy kis baráti beszélgetésre. A vendéglátó egységekben egyébként mindenki talált szája íze szerint valót – a már említett burgerek mellett csak a központban volt churros, óriás palacsinta, vega egytálételek, grilltálak −, az árak pedig kordában voltak tartva más, ekkora tömeget vonzó fesztiválokhoz képest.

A Völgy-hangulatot jól példázza, hogy amikor a lemerüléstől félve kétségbeesetten egy sörös bódé pultosához fordultam, ő készségesen megmentette a telefonom, és mellé még egy pálinkára is meghívott a várakozás ideje alatt.

Az estémet ismét Petenden zártam, a Petendi Pajta Önismereti Discojának deep house szettjén, kellemesen kitáncolva magamból a nap fáradalmait. És bár egyedül voltam, és volt terem elmerülni önmagamban, feldolgozva az aznapi élményeket, egyáltalán nem éreztem magam magányosnak a mosolygó, lágyan ringatózó sokaságban.

Ám a hosszú nap még tartogatott egy utolsó „kalandot": a szállásunk, azaz Taliándörögd felé menet Csigabuszunk kénytelen volt megállni, és egy ideig farkasszemet nézni három lovassal. A kép viccesen szürreális volt, és talán még fel is kaptuk volna rajta a vizet, ha nem a Művészetek Völgyében történt volna mindez.

Itt azonban mindenki téren és időn kívülre került kicsit: eltűntek a határidők, a rohanás, az elkésés. Csak álltunk türelmesen az éjszakában, és néztük egymást.

Jövőre találkozunk ugyanitt július 19. és 28. között!

Cikkünk megjelenését a 32. Művészetek Völgye támogatta.