A történelem során a fűző az egyik legvitatottabb és legjelentősebb ruhadarab volt, amely a patriarchátus és a feminizmus közötti szakadékot képviselte. A korzettről alkotott nézetek pedig gyakran tükrözik a nők társadalmi szerepének változásait.
Bár a fűzők már a bronzkori minószi civilizációban, i. e. 1600-ban is léteztek, a ruhadarab csak a középkor vége felé és a reneszánsz korszakban vált igazán ismertté, amikor az európai királyi családok viselni kezdték. A korai görög korzett minta pedig a minószi kígyóistennő egyik figurájától eredeztethető, amelyen egy fűzőszerű ruhadarabot visel.
A középkor nagy részében a szemérmeskedő társadalmi nyomás hatására a testnek és a formáknak nem volt túl nagy jelentősége, így a fűzőre akkoriban nem volt szükség az alak hangsúlyozásához. A nők laza szabású ruhákat viseltek, amelyek tetőtől talpig eltakarták őket, és ami a legfontosabb, a kényelmet helyezték előtérbe az alakkal szemben.
A reneszánsz megjelenésével, az 1500-as és 1600-as években azonban szépen lassan egyre elterjedtebbé vált. Ebben az időszakban a francia udvarban élő nők idealizálni kezdték a kis derék képét. A fűzőket alá- és felsőruhaként egyaránt viselték, hogy teljesen eltakarják a hasukat, és hangsúlyozzák a szoknyák és a mellkas teltségét.
A fűzők formáját bálnacsont vagy más erős anyagok segítségével alakították ki, amelyeket az anyagon keresztül fűztek át. Ezekben az évszázadokban a fűzők egyértelmű célja a mellek ízléses kiemelése, valamint a nők hasának és derekának karcsúsítása volt.
Az 1700-as évekre azonban nem csak esztétikai jelentőséggel bírt. A derék karcsúsítása mellett a testtartás javítását tűzték ki célul. A korabeli korzettek nagyon merev testtartást kölcsönöztek a hölgyeknek. A helyes pozitúra elérése érdekében a fűzőkhöz vállpántokat erősítettek, amelyek annyira hátrafelé húzták a vállakat, hogy a lapockák szinte összeértek. Ebben az időszakban jellemzően nagyon bonyolult mintákkal díszítették, olykor művészi ábrázolásokkal, máskor pedig arany vagy selyem brokáttal.
A ruhadarab által deformált női test.
A század eleji rövid kihagyás után az 1800-as évek hátralévő részében a fűző nem kopott ki a divatból, és körülbelül 1830 körül használták először a fűző (corset) kifejezést. A korábbi évtizedekhez képest a 19. századi fűzők szerkezete a természetesebb homokóra alakot hangsúlyozta, és ijesztő módon a régebbi darabokhoz képest még erőteljesebben összpontosított a derék összezsugorítására.
A nők egészségét károsító ruhadarabról szóló viták ekkor csúcsosodtak ki a leginkább, hiszen a 19. században volt a legnépszerűbb. A különböző árfekvésben kapható fűzőket a felső- és középosztálybeli nők, de szépen lassan a munkásosztálybeli asszonyok is viselni kezdték.
Egyes orvosok a légzőszervi megbetegedésekért, a bordák deformációjáért, a belső szervek károsodásáért, születési rendellenességekért és vetélésekért a fűzőt kiáltották ki tettesnek.
A viktoriánus fűzőt Joseph Cooper alkototta meg 1848-ban. Kialakítása pedig kulcsfontosságúvá vált a nők állítólagos kényelme szempontjából a korábbi konstrukciókhoz, például a vasfűzőhöz képest. Ez a darab egy elülső rögzítőbütyköt tartalmazott, amely lehetővé tette a hölgyek számára, hogy a fűzőt fel- és levehessék anélkül, hogy hátul ki kellene bontaniuk.
Bár nem mintha ez sokat számított volna, hiszen a fűzőt szinte mindig viselni kellett, de legalább lehetővé tette, hogy bizonyos sportágakban könnyebb legyen a mozgás.
A századfordulóra a fűzők alakja megváltozott, ahogy a női ideál is. A homokóra alak helyett az 1900-as évek elején a nők az úgynevezett S alakra vágytak. A fűzőket továbbra is a derék karcsúsítása mellett úgy viselték, hogy a mellkast előre, a csípőt pedig hátrafelé kényszerítették. Az 1800-as évek szűkítő fűzőivel ellentétben az Eduárd kori korzettek már nem tettek kárt a nők testében és belső szerveikben, így az alakformálás „egészségesebb" formáját eredményezték.
Az áhított S alak.
Az 1910-es években azonban ismét megváltozott a forma, mivel az asszonyok újabb testtípus után áhítoztak. Ekkor a magas derék, a keskeny szoknyák és a nagy keblek számítottak az ideálnak. Ezért a fűzőket úgy tervezték, hogy inkább a csípő méretét zsugorítsák.
A fűzők népszerűsége az első világháborút követően csökkeni kezdett. A ruházati anyaghiány miatt a divat sokkal lazábbá és egyszerűbbé vált. Ezzel párhuzamosan pedig megszűnt az igény a hosszú évszázadokon át oly népszerű fűzőtípus iránt. Az évtized lezárultával pedig már sosem tudott régi fényében tündökölni.
Az 1920-as, 30-as, 40-es és 50-es években a nők még mindig viseltek alakformáló ruhadarabokat, de ezek inkább fehérneműjellegű fűzők és melltartók voltak, nem a hagyományos verzió.
Az 1960-as évek végén dübörgő különféle feminista mozgamakkal pedig szinte teljesen kiszorították a piacról.
A 20. század további évtizedeiben pedig nem is nagyon kacsintott vissza, ha meg is próbálta, nem volt áttörő sikere. Egészen mostanáig. Napjainkban rendkívül kelendő a fiatal lányok és nők körében, de természetesen ezek a darabok már közel sem annyira veszélyesek, mint egykor.
