Európa legszebb nője volt, élete végén már tükörbe sem bírt nézni

Virginia Oldoini 1837-ben született Firenzében, egy kisebb toszkán nemesi családban. Már fiatalon rendkívüli szépségként tartották számon, a családja pedig hamar felismerte, hogy ez komoly társadalmi előnyt jelenthet. Tizenhét évesen hozzáadták Francesco Verasis di Castiglione grófhoz, a házasság pedig megnyitotta előtte a torinói, majd a párizsi udvari világ kapuit. Castiglione grófnéja jazonban óval több volt látványos társasági jelenségnél. Rokona, Camillo Benso di Cavour, Szárd-Piemont miniszterelnöke az olasz egység ügyének szolgálatába állította: közel kellett kerülnie III. Napóleonhoz, és Franciaország támogatását az olasz egységtörekvések felé kellett terelnie. A grófné 1855 végén érkezett Párizsba, ahol néhány hónap alatt a császári udvar egyik legtöbbet emlegetett alakja lett. Hamarosan bizalmas kapcsolatba került a francia császárral, ami egyszerre növelte befolyását és hírnevét.

A kortársak egyszerre rajongtak érte és tartottak tőle. Pauline von Metternich hercegné Vénuszhoz hasonlította, mások túl feltűnőnek és túl vakmerőnek tartották. Castiglione pontosan értette, hogyan lehet belépni egy terembe úgy, hogy minden tekintet rá szegeződjön. Ruhái, jelmezei, késői érkezései és kiszámított gesztusai mind ugyanazt szolgálták: hogy mindig ő irányítsa a figyelmet.

III. Napóleonnal folytatott viszonya rövid ideig tartott, politikai jelentősége miatt azonban később is sokat vitatták. A grófné maga úgy vélte, szerepe volt az olasz egység előkészítésében, a történészek azonban óvatosabban fogalmaznak a befolyásával kapcsolatban. Annyi biztos, hogy a diplomácia és a társasági élet láthatatlan határán mozgott, a korabeli nőkhöz képest egészen szokatlan szabadsággal.

Életének maradandóbb fejezete a fotográfiához kötődött. 1856-ban kezdett dolgozni Pierre-Louis Pierson párizsi fényképésszel, és az együttműködés közel negyven évig tartott. Több száz felvétel készült róla, ám ezek nem egyszerű portrék voltak: Castiglione maga választotta a ruhákat, a pózokat, a szerepeket, sokszor pedig a beállítást és a képek utólagos színezését is ő felügyelte.

A fotókon hol királynőként, hol gyászoló asszonyként, hol mitológiai vagy színházi figuraként jelenik meg. Leghíresebb képei közé tartozik az a felvétel, amelyen képkeretet tart az arca elé, és csak az egyik szeme látszik.  A kép egyszerre mutatja meg és rejti el őt, ezért ma a 19. századi fotográfia egyik legizgalmasabb önábrázolásaként tartják számon. Ahogy idősödött, a képei is egyre nyugtalanítóbbá váltak: koporsóban, halottként, gyászolóként, megtört nőalakok szerepében is megörökíttette magát. Közben elveszítette egyetlen fiát, Giorgiót, aki 1879-ben halt meg, és ez a veszteség végleg elzárta őt attól a világtól, amelyben korábban otthonosan mozgott.

Élete utolsó éveiben a párizsi Place Vendôme 26. szám alatti lakásában élt szinte teljes elszigeteltségben. A szobákat fekete anyagokkal boríttatta be, a redőnyöket lehúzva tartotta, és minden tükröt eltávolíttatott. Castiglione grófnéja 1899. november 28-án halt meg, 62 éves korában, és a Père-Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra, abban a fehér ruhában, amelyet egyik korai, híres fényképén viselt.