Betiltották, de két hónapot sem bírtak ki szeletelt kenyér nélkül a II. világháborúban

A búza háziasítása régészeti bizonyítékok szerint i. e. 9600 körül kezdődhetett, a kenyérkészítés azonban ennél is régebbi lehet. Vad gabonákból akár i. e. 14 000 körül is készíthettek valamilyen kenyérfélét. A legkorábbi verziók inkább lapos lepényekre hasonlítottak, amelyek lisztből, vízből és sóból készültek, majd tésztává gyúrva, sütve kerültek az asztalra. A lepénykenyerek jól illeszkedtek a korai önellátó gazdaságok világába, egyszerűségük miatt pedig máig fennmaradtak. Az élesztővel kelesztett változat eredete már kevésbé egyértelmű, az viszont ismert, hogy Egyiptomban a pékek legalább i. e. 300 körül már használtak élesztőt.

A kenyér az ókori és középkori étrend egyik alapja volt, miközben a lepények sem tűntek el. Az ókori Görögországban már az i. e. 6. században lehetett vásárolni olyat, amely nagyrészt árpából készült. Az élelmiszer központi szerepét jól bizonyítja, hogy a többi fogásra a kenyér kísérőjeként tekintettek.

Az első világháború alatt Nagy-Britannia kenyérellátását a munkaerőhiány, a katonák ellátása és a német tengeralattjáró-blokád is nehezítette. Bár a pékárut hivatalosan nem vezették be jegyrendszerben, a kormány több intézkedéssel is megpróbálta visszafogni a fogyasztást és stabilizálni az árakat. Szabályozták a gabonák felhasználását, és előírták, hogy a kenyérlisztet árpa-, zab-, rozs-, szója- vagy burgonyaliszttel keverjék. Ebből született a sötétebb „háborús kenyér”.

A következő nagy fordulat a két világháború között érkezett el. Otto Frederick Rohwedder iowai születésű feltaláló 1916-ban úgy döntött, hogy eladja saját üzletláncát, hogy a gépi kenyérszeletelésre fordítsa vagyonát. 1917-re működő gyárat állított fel Illinois államban, ám ez később leégett, és a gép a tervrajzokkal együtt odaveszett. Rohwedder 1927-re tökéletesítette új gépét, amely felszeletelte, majd becsomagolta az élelmiszert, hogy az ne száradjon ki gyorsan. A szabadalmat 1932-ben kapta meg, de az első gépet már korábban eladta a Missouri állambeli Chillicothe Baking Companynek. A pékség 1928. július 7-én kezdte árulni az első csomagolt, szeletelt kenyeret. Rohwedder fia később azt mondta, hogy a termék akkora siker lett, hogy a pékség eladásai két hét alatt kétezer százalékkal nőttek.

Az időzítés ideális volt. Charles Strite 1921-ben szabadalmaztatta a két oldalon egyszerre pirító, majd a kész pirítóst kiemelő elektromos eszközét. A szeletelt kenyér és a kenyérpirító együtt új szokást teremtett. Az eladások megugrottak, ahogy a lekvárok, zselék és mogyoróvaj népszerűsége is nőtt. 

Az amerikai kormány a második világháború alatt teljesen felrúgta ezt a rendszert. Korábban nem látott mértékben avatkoztak be a gazdaságba: többek között a gumiabroncsok, az autók, a cipők, a cukor, a benzin, a kávé, a hús és a feldolgozott élelmiszerek eladását is korlátozták. Egyes szabályok egészen aprólékosak voltak: új fogkrémtubust például csak a régi leadása után lehetett venni.

1943. január 18-án a szabályozás a szeletelt kenyérre is kiterjedt. Claude R. Wickard amerikai mezőgazdasági miniszter kiadta az első számú élelmiszer-elosztási rendeletet, amely az előre szeletelt kenyér árusítását is megtiltotta. Ezzel párhuzamosan engedélyezték a liszt nagykereskedelmi árának 10 százalékos emelését, de korlátozták, hogy milyen kenyérfajtákat süthetnek belőle. A korabeli beszámolók szerint a kiskereskedelmi pékségek összesen 15 féle kenyeret és péksüteményt készíthettek, ebből legfeljebb három lehetett fehér kenyér, a péksüteményeknél pedig kilenc változatot engedélyeztek.

A döntés hatására chicagói háziasszonyok százai rohamozták meg a háztartási boltokat, hogy kenyérvágó késeket vegyenek. Ugyanakkor egy San Mateo-i újság szerint nehéz volt jó eszközt találni, és a használatát is időbe telt megtanulni. A rosszul vágott szeletek ráadásul gyakran beszorultak a kenyérpirítóba.

A pékek is felháborodásukat fejezték ki. Többen kétséges megtakarításról, munkaidő-veszteségről, kenyérpazarlásról és a szeletelőgépekbe fektetett pénz elvesztegetéséről beszéltek. Mások a háborús önfegyelem részeként kezelték a helyzetet: egy vermonti háztartási tanácsadó például arra hívta fel a figyelmet, hogy korábban a kenyér mellett mindig volt egy kés is, és mindenki annyit szeletelt magának, amennyire éppen szükség volt.

Miamiban egyes háziasszonyok higgadtan fogadták a változást, mások inkább zsemlét vettek vagy pogácsaféléket sütöttek, mert nem találtak kenyérvágó kést. Még a kor népszerű színésznője, Olivia de Havilland is örült a tiltásnak, mert szerinte a kenyereket addig mindig túl vastagra szeletelték.

New York akkori polgármestere, Fiorello LaGuardia az ellenzők táborát erősítette. Egyik rádióbeszédében azt mondta, hogy azoknak a pékségeknek, amelyeknek már van szeletelőgépük, használniuk kellene azokat. A kormány egy ideig kitartott, sőt a tiltást helyi pékségekre, delikátboltokra és szupermarketekre is ki akarta terjeszteni, hogy a nagyobb pékek ne kerüljenek versenyhátrányba.

A tiltás valódi oka sosem volt teljesen egyértelmű. Az egyik magyarázat szerint csökkenteni akarták a pékek költségeit, hogy a dráguló liszt ellenére se kelljen emelni a kenyér árát. Mások szerint a viaszolt papírral akartak takarékoskodni, mert a szeletelt kenyér gyorsabban kiszáradt, ezért vastagabb, dupla csomagolást igényelt. Felmerült az acél és az energia megtakarítása is, hiszen a gépekhez alkatrész és áram kellett. A gyakorlatban ezek az érvek sorra megbuktak. A pékek szerint a tiltás ahelyett, hogy csökkentette volna, inkább növelte a pazarlást, mert az emberek túl vastag vagy túl vékony szeleteket vágtak, a maradékot pedig kidobták.

A Chicago Tribune arra is rámutatott, hogy a szeletelt kenyér gyakran tovább maradt friss, mert az emberek csak a csomag egyik végét nyitották ki. A házilag szeletelt kenyérnél viszont gyakrabban lekerült az egész csomagolás, így az gyorsabban kiszáradt. Más lapok azt írták, hogy új szeletelőgépeket a háborús szabályok miatt amúgy sem lehetett vásárolni, ezért az acélmegtakarítás legfeljebb a javításokhoz szükséges minimális mennyiséget érinthette. Ráadásul a tiltás éppen új kenyérvágó kések vásárlására ösztönözte a háztartásokat. A megtakarítás mértékét egyes becslések kenyerenként kevesebb mint egytized centben határozták meg.

A rendelet végül kevesebb mint két hónap után megbukott. 1943. március 9-én a szeletelt kenyér visszatért a boltokba, Wickard pedig elismerte, hogy a tiltás több bajt okozott, mint amennyit megoldott. Kiderült, hogy viaszpapírból elegendő készlet áll rendelkezésre, búzából pedig az előző évi jó termés miatt nem volt akkora hiány, mint amitől tartottak.