Forró piték, sült húsok és sörházak: ilyen volt a középkori street food
A középkori városokat hajlamosak vagyunk komor, sáros és kellemetlen szagú helyként elképzelni, pedig a nagyobb települések utcáin pezsgő ételkultúra is működött. A piacok, városkapuk és forgalmas utcák mellett sorra jelentek meg azok a főzőboltok, ahol az éhes utazó, kereskedő vagy városi lakó gyorsan meleg ételhez juthatott. A középkori street food világa jóval változatosabb volt, mint elsőre gondolnánk.
A városokon kívül a legtöbb ember maga készítette el az ételét. A szegényebb háztartásokban tűzhelyen, serpenyőben, cserép- vagy vasfazékban főztek, míg a tehetősebbek külön konyhával, kemencével és személyzettel rendelkeztek. A középkor derekától azonban a növekvő városokban egyre nagyobb igény lett a gyorsan megvásárolható, kész ételre is. Így terjedtek el a főzőbódék, amelyek a korabeli gyorséttermekhez hasonlóan előre elkészített fogásokat kínáltak.
Ezek az üzletek jellemzően ott működtek, ahol sok ember fordult meg: piacterek közelében, forgalmas kapuk mellett vagy olyan utcákban, ahol az azonos mesterséget űzők egymás mellé települtek. Az angliai Norwichban és Bristolban például valóban léteztek Cook Street vagy Cooks Lane nevű utcák, Bristolban pedig a szakácsok saját céhhel is rendelkeztek. A főzőboltok gyakran keskeny utcai homlokzattal működtek, mivel a jó helyért sokat kellett fizetni. Az árut a lehajtható fatáblákon kínálták, ezek nappal pultként szolgáltak, este pedig visszazárták velük az üzletet.
A kínálat meglepően bőséges volt. A 12. századi Londonról író William Fitzstephen sült, főtt és pirított húsokat, nagyobb és kisebb halakat, valamint olcsóbb, durvább húsféléket említett, amelyeket a szegényebbek vásárolhattak. A későbbi forrásokban húsos és halas piték, pasty nevű töltött tészták, forró lepények, ostyák, sajtos lepények, sült marhabordák, vajjal és sóval készített egész borsóhüvelyek, sőt forró birkalábak is szerepelnek.
A vásárlás sokszor több állomásból állt. A kenyeret a péknél, az italt a sörházban vagy fogadóban, a meleg ételt pedig a főzőboltban kellett beszerezni. Az utcákon közben kisebb árusok is jártak tálcákkal, és hangosan kínálták a portékáikat. A korabeli irodalmi források forró pitéket, libát és malacot kínáló árusokat idéznek fel, miközben más visszaemlékezések ostyákról, édes borról és utcai zenéről is beszámolnak.
A főzőbódék szolgáltatást is nyújthattak. Előfordult, hogy a vendég maga vitte az alapanyagot, a szakács pedig pitét vagy töltött tésztát készített belőle a kemencében. Mivel ezek az üzletek fontos szerepet játszottak a városi életben, szabályok is vonatkoztak rájuk: bizonyos helyeken tiltották például a piszkos víz utcára öntését és a hús újramelegítését. A középkori konyháról szóló egyik makacs tévhit, hogy a fűszerekkel a romlott hús ízét próbálták elfedni. Ez aligha állja meg a helyét, hiszen a fahéj, a szerecsendió vagy a gyömbér drága árucikk volt, aki pedig ezeket meg tudta fizetni, friss húshoz is hozzájutott. A módosabb vásárlók fűszeresebb pitéket ehettek, a szegényebbek számára inkább a hagyma és a mustár jelentett elérhető ízesítést.
A kép persze nem volt idilli. A legolcsóbb főzőboltokat rossz higiéniával is összekapcsolták, főleg ott, ahol a legszegényebb városi lakók ettek, akiknek saját főzési lehetőségük sem volt. Geoffrey Chaucer Canterbury mesék című művében a szakács alakjához erősen taszító képzetek is kapcsolódnak: legyekkel teli üzlet és újramelegített ételek jelennek meg körülötte. Bírósági iratokból is tudjuk, hogy akadt visszaélés: városi szabályozási források szerint az is előfordult, hogy romlott vagy hamisított töltelékkel árultak pitéket, például marhahúst adtak el vadhúsként.
Olvasd el ezt is!