A farsangi bálok kedvence: így született meg a szalagos fánk
Kevés édesség van, amely egyszerre annyire univerzális és annyire sokféle, mint a fánk. Egy azonban biztos: ahol ez az édesség sül, ott ünnep van. Nem véletlen, hogy a középkori Európában a bőség, a mulatság és az önfeledt vigasság jelképévé vált, különösen a farsangi időszakban, amikor a nagyböjt előtti utolsó nagy lakomák ideje elérkezett.
A fánk története régebbre nyúlik vissza, mint gondolnánk. Már az ókori Rómában készítettek mézzel locsolt, olajban sült tésztagolyókat, ám világhírű pályafutásának kezdete a középkor idejére tehető. Németországban Berliner Pfannkuchen lett belőle, Hollandiában mazsolás oliebollen, Lengyelországban lekvárral töltött pączki, Franciaországban könnyű beignet, Olaszországban krémes bomboloni, az USA-ban pedig megszületett a klasszikus lyukas donut.
Pillekönnyű tészta, lekvár és porcukorfelhő. De hogyan alakult ki? Ahogy sok más nyugati hatás esetében, ennek a desszertnek az elterjedésében is fontos szerepet játszott Mátyás király és felesége, Beatrix királyné. Egyes feljegyzések szerint az Itáliából érkező hölgy szakácsai hozták magukkal a fánkot, amely először a budai udvar asztalain jelent meg. A paraszti konyhákban azonban csak az 1800-as években kezdett elterjedni.
Farsangkor, vízkereszt idején a fiúk háztűznézőbe vitték magukkal, és ha a lány viszonozta az érzelmeket, megfelezte velük a fánkot. A közepén futó fehér gyűrű nemcsak a tökéletes tészta jele volt, hanem a jegygyűrű szimbóluma is – az esküvő gyakran már nem váratott sokáig magára. Volt, ahol pénzérmét sütöttek bele a jólét reményében, a Szerémségben pedig úgy hitték, farsangkor elfogyasztva megóvja a házat a tavaszi szelektől. A Tiszántúlon még jósoltak is belőle: híg tésztát csurgattak a zsírba, és a kirajzolódó formákból olvasták ki a jövőt.
Olvasd el ezt is!