Mínusz 50 fok és elszigeteltség: így élnek Oroszország legeldugottabb részén, Csukcsföldön
Ha az orosz Távol-Keletről beszélünk, többnyire a szibériai tajga, a transzszibériai vasút vagy Vlagyivosztok jut eszünkbe. Csukcsföld azonban egészen más világ. Itt nincsenek végtelen erdők és nagyvárosok, csak tundra, jég, szél, elszórt települések és az a furcsa érzés, hogy az ember ott áll a kontinens peremén, miközben az élete a szélsőséges természetre van bízva.
Csukcsföld a Bering-tenger és a Jeges-tenger szorításában fekszik, több mint 720 ezer négyzetkilométeren, mégis kevesebb mint 50 ezren élnek itt. Ez Oroszország egyik legritkábban lakott vidéke. A régió fővárosa, Anadír, már önmagában különös látvány.
A nagyjából 15 ezres lélekszámú település az Anadír folyó torkolatánál terül el, közúton nem kapcsolódik Oroszország többi részéhez, Moszkvából pedig nagyjából kilencórás repülőúttal lehet eljutni ide. A kikötő az év jelentős részében befagy, a legközelebbi nagyobb város több ezer kilométerre fekszik.
A színeknek gyakorlati okuk is van. A hosszú sarki sötétség idején, amikor a nap hetekig alig emelkedik a horizont fölé, minden árnyalat számít. Anadír így nem csupán túléli a vérfagyasztó hideget, de makacs derűvel szembe is néz vele. Csukcsföld igazi jelképe mégis a Gyezsnyov-fok, Eurázsia legkeletibb pontja. Tiszta időben innen szabad szemmel is látszik Alaszka partvonala, mindössze 86 kilométerre, a Bering-szoros túloldalán.
Ma ez államhatár és hidegháborús emlék, egykor azonban a világ egyik legfontosabb emberi folyosója volt. Körülbelül húszezer éve itt húzódott Beringia, az a szárazföldi híd, amely Ázsiát összekötötte Amerikával. A mai amerikai őslakos népek ősei ezen a tájon haladtak át az új világ felé.
A tengerparton élő yupik közösségek évszázadokon át a jeges vízből szerezték meg mindazt, ami a túléléshez kellett. Bálnára, rozmárra és fókára vadásztak, bőrből készült csónakjaikkal pedig olyan vizekre merészkedtek, ahol a természet minden mozdulatot próbára tett. A Bering-tenger egyik szigetén ma is ott húzódik a Bálnacsont-sétány: hatalmas állkapcsok és koponyák sorakoznak a part mentén, mintha egy eltűnőben lévő világ emlékei lennének. Arról mesélnek, hogy ezen a vidéken az ember és a bálna kapcsolatát tisztelet, félelem és egymásrautaltság formálta.
A tundra belsejében Csukcsföld másik arca tárul fel. Itt a rénszarvastartó nomádok őrzik tovább a régi életformát, az útvonalak és a túlélés szabályai generációról generációra öröklődnek. Rénszarvasbőrrel fedett sátraik a mínusz ötven fokos hóviharokban is menedéket adnak, és jól mutatják, milyen pontosan kellett alkalmazkodni ehhez a szélsőséges világhoz.
Olvasd el ezt is!