Egy több mint 2000 éves hajóroncs árulta el, hogyan tették vízállóvá hajóikat a rómaiak
Egy több mint kétezer éves, még 2016-ban feltárt római hajóroncs új elemzése mutatta meg, hogyan tették vízállóvá hajóikat az ókori mesterek. A horvát partoknál talált lelet egy kereskedelmi hajó működésébe és karbantartásába enged betekintést, egészen az anyaghasználat szintjéig.
Az Ilovik-Paržine 1 néven ismert roncsot az Adriai-tenger sekély vizében, Ilovik szigete közelében találták meg 2016-ban, és több feltárási szezon során vizsgálták. Mindössze négy méter mélyen fekszik, és a leletek között amforák és ballasztkövek is előkerültek. A radiokarbonos vizsgálatok alapján a hajó időszámításunk előtt 170 körül süllyedhetett el, a Római Köztársaság idején. A kutatást Anne Charrie-Duhaut kutatócsoportja végezte, amely a hajó maradványai mellett a hajótestet borító anyagokat is elemezte, több tudományterület módszereit kombinálva. A kémiai vizsgálatokat pollenelemzéssel egészítették ki, így kiderült, miből készült a bevonat, és az is, milyen környezetben, milyen körülmények között használták a hajót.
A római hajók nem pusztán faanyagból és precíz illesztésekből álltak: a tengervíz elleni védelemhez vastag, vízlepergető réteggel vonták be a hajótestet kívül-belül. Ezeket a bevonatokat természetes anyagokból készítették: gyantából, kátrányból, bitumenből vagy viaszból. Az Ilovik-Paržine 1 esetében a kutatók egy vastag, szerves réteget azonosítottak, amelynek fő összetevője fenyőből készült szurok volt.
Ez az anyag úgy jött létre, hogy a fenyőfát oxigénszegény környezetben hevítették, így egy ragacsos, vízálló bevonat keletkezett. A vizsgálatok során a tudósok olyan molekuláris nyomokat találtak, amelyek egyértelműen a fenyőgyantára utalnak. Egyes vegyületek azt is jelzik, hogy az anyagot magas hőmérsékleten dolgozták fel, ami arra utal, hogy a római hajóépítők tudatosan alakították az alapanyag tulajdonságait.
A kutatók egy különösen érdekes összetevőt is kimutattak: méhviaszt. Ez a keverék – amelyet az ókori források zopissa néven említenek – rugalmasabbá és könnyebben felhordhatóvá tette a bevonatot. A hajóépítés így jól láthatóan túlmutatott a kézműves gyakorlaton, és kifinomult anyagismeretet feltételezett. A bevonat azonban további információkat is megőrzött: a belé zárt pollenszemcsék alapján a kutatók azt is rekonstruálni tudták, merre járhatott a hajó. A gyanta ugyanis megőrizte a környezetből származó mikroszkopikus részecskéket, ezért a különböző rétegek egyfajta „útvonaltérképként” értelmezhetők.
A vizsgálatok szerint a hajó többféle ökológiai környezeten haladt át: tölgyerdők, cserjések, mocsaras területek és part menti növényzet nyomai egyaránt megjelentek a mintákban. A pollenadatok arra is utalnak, hogy a bevonat nem egyszerre készült el. A hajót több alkalommal javították, különböző helyszíneken. Egyes minták Dél-Olaszországra, például a mai Brindisi környékére mutatnak, amely fontos római kikötő volt. Más nyomok az Adria keleti partvidékéhez köthetők. Mindez arra utal, hogy a hajót út közben, különböző kikötőkben tartották karban, írja az Arkeonews.
Olvasd el ezt is!