Ugyan a kifejezés nem tudományos, mégis hasznos módja annak, hogy leírjuk azt az érzést, amikor nem ismerjük el az elért eredményeinket, és akkor is többet akarunk tenni, amikor már teljesen kimerültünk – mutatja be a jelenséget a BigThink.
A kifejezés megalkotója, Anna Codrea-Rado, szerint a termelékenységre való törekvés arra ösztönöz minket, hogy még többet tegyünk, miközben megfoszt minket attól a képességtől, hogy kiélvezzük a sikereket, amelyekkel útközben találkozunk – írta a publikációjában.
A termelékenységi diszmorfia tökéletes példája, ha mondjuk hétvégén többet dolgozunk, mert úgy gondoljuk, hogy többet kellene tennünk, pedig a hét folyamán még így is többet dolgoztunk a kelleténél. Általában bűntudatot és szégyent érzünk magunkban, amikor filmezünk vagy társaságban vagyunk, mivel úgy érezzük, hogy mindez elvesztegetett idő, amit munkával is tölthetnénk.
Codrea-Rado szerint a versenyképes, munkaorientált kultúrák normalizálják ezt az állandó termelékenységi törekvést, amely az élet más területeit is felemészti. Sőt: általában dicsérik is, ha a termelékenységet a jólét fölé helyezzük.
A vállalatok azokat az alkalmazottakat részesítik előnyben, akik a lehető legtöbb munkát végzik el, miközben a lehető legkevesebb szünetet tartják. Az ehhez hasonló jutalmak azt erősítik, hogy a pihenés rossz, és hogy az állandó munka a jó.
Az ilyen gondolkodásmódot néha „internalizált kapitalizmusnak" is nevezik, ami arra készteti az embereket, hogy munkára kényszerítsék az elméjüket és a testüket, még akkor is, ha leépülnek testileg és szellemileg, mert pihenésre van szükségük.
Az elképzelés szerint ez a gondolkodásmód arra ösztönzi az embereket, hogy a hétvégéjüket és a szabadidejüket az extra munkának szenteljék, kihagyják a családi vacsorákat, hogy a számítógép előtt ehessenek, és a nyaralásra is magukkal viszik a munkaeszközöket, hogy a repülőn befejezhessenek egy-két projektet.
A probléma nem mindig az, hogy a főnök erre utasítja az alkalmazottakat: a munkatársak legtöbbször az emberbe sulykolják, hogy állandóan produktívnak kell lenni, még akkor is, ha éppen a szabadidőnket töltjük valahol.
Codrea-Rado szerint az ehhez hasonló szokások abból a társadalmi nyomásból eredhetnek, hogy az önértékelést a munkahelyi eredményekben kell megtalálni.
Fontos kiemelni, hogy különbség van a munka élvezete, a sok munka és a munka kényszere között, függetlenül attól, hogy élvezzük-e a munkát. Az olyan bejáratott életbölcsességek, mint „ha azt csinálod, amit szeretsz, egyetlen napot sem dolgozol az életben", normalizálhatják a túlhajszoltságot azzal a feltételezéssel, hogy ha szenvedélyesen szeretünk valamit, akkor soha nem fáradunk el.
Sokan még a pihenést is produktívnak írják le, mintha az embereknek abba kellene hagyniuk a pihenést, ha az nem javítja valamilyen módon a teljesítményt.
Ez a gondolkodásmód nem csak megnehezíti az eredményeink megtekintését és megünneplését, de arra is ösztönöz, hogy az egész életünket a munka köré építsük. Az ilyen gondolkodás szerint az egyetlen mérföldkő, ami számít, az a munkahelyi célok elérése.
És mi a legrosszabb? Nem elégülünk ki, amikor elérjük a kitűzött célokat.
