Menedéknek szánták, ezrek haltak meg Mexikó brutális elmegyógyintézetében
A La Castañeda megnyitásával Mexikó végleg maga mögött akarta hagyni az elavult, embertelen intézetek világát. Az 1910-ben felavatott mintakórházban kerteknek, napfénynek és korszerű orvosi ellátásnak kellett segítenie a gyógyulást. A nagyszabású tervből néhány évtized alatt túlzsúfolt intézet lett, ahol emberek ezrei haltak meg, sok lakó pedig alig jutott valódi pszichiátriai kezeléshez.
A Mexikóváros akkori peremén felépített intézmény a korábbi menhelyek helyét vette át. Huszonöt épület, kápolna, műhelyek, kertek és fedett folyosók tartoztak hozzá, közepén egy messziről látható víztoronnyal. A körülbelül 1200 fő befogadására tervezett kórházban a betegeket állapotuk és nemük szerint külön szárnyakban helyezték volna el. A friss levegőt, a természetes fényt, a rendezett napirendet és a munkát a kezelés részének tekintették.
A La Castañeda 1910. szeptember 1-jén nyílt meg, néhány hónappal a mexikói forradalom kitörése előtt. A politikai és gazdasági bizonytalanság hamar nyomot hagyott rajta. Az ellátás akadozott, az intézetbe közben folyamatosan érkeztek az új betegek, a gondosan felépített besorolási rendszer pedig egyre nehezebben működött. A történészek az 1910 és 1925 közötti időszakot az intézményi gyakorlat fellazulásával jellemzik.
Az intézet falai közé idővel olyan emberek is bekerültek, akiknek a helyzetére az állam más megoldást nem kínált. Az 1930-as években a közterületekről összegyűjtött hajléktalanokat és kolduló embereket is ide szállították. A kórház így a pszichiátriai ellátás mellett egyre több társadalmi problémát próbált egyetlen intézményen belül kezelni.
A korabeli diagnózisokat a korszak társadalmi normái is alakították. A fennmaradt betegiratokból az derül ki, hogy a családoknak komoly szerepük volt az elhelyezések kezdeményezésében, és a női betegek történeteiben a magánéleti konfliktusok, a szexualitás, a szegénység vagy a családi elvárások is megjelentek.
A páciensek mezőgazdasági területeken és különböző műhelyekben dolgoztak, egyebek mellett seprűket és szöveteket készítettek. A munkát a rehabilitáció eszközének tartották, mivel a kor pszichiátriai felfogása a rendszerességet és a hasznos tevékenységet a felépülés részének tekintette. Az intézmény gazdaságához is hozzájáruló munka ugyanakkor szorosan összekapcsolódott azzal az elvárással, hogy a beteg ismét termelőképes emberré váljon.
A La Castañedáról kialakult sötét kép mellett a történeti kutatások arra is figyelmeztetnek, hogy az intézet közel hat évtizedes működése nem írható le egyetlen változatlan rémtörténetként. Az 1920-as évektől több reformot vezettek be, amelyek a mexikói pszichiátria szakmai fejlődését szolgálták. A túlzsúfoltság, az intézményi bezártság és a betegek kiszolgáltatottsága azonban később is súlyos probléma maradt.
Az 1910 és 1968 között működő La Castañedába összesen 61 480 ember került. Egy kiterjedt betegmintán végzett történeti vizsgálat szerint az elhunytak aránya 24,2 százalék volt, ami több ezer halálesetet jelent. A kutatás ugyanakkor arra jutott, hogy ez az arány alacsonyabb volt több korabeli pszichiátriai intézményénél, az átlagos bent tartózkodás pedig körülbelül 18 hónapig tartott. Az intézetet 1968-ban, az úgynevezett Castañeda-művelet részeként zárták be. A betegeket kisebb, szakosodott kórházakba helyezték át, a hatalmas épületegyüttest pedig lebontották.
Olvasd el ezt is!