A legújabb kísérleteket Zac Irving vezette, aki a kognitív tudományok filozófiáját tanulmányozza és tanítja a Virginiai Egyetemen, és az eredmények arra utalnak, hogy a feladatra való kitartó koncentráltság igazából a kreativitás ellensége lehet.
Ahelyett, hogy addig töprengenénk egy problémán, amíg meg nem oldjuk, az eredmények szerint jobban járunk, ha szünetet tartunk, és egy másik, enyhén lekötő feladatot végzünk, például zuhanyzunk. Ez a környezet lehetővé teheti, hogy az elménk szabadon, cél és irányítás nélkül, bár bizonyos korlátok között, de elkalandozzon.
A kutatók szerint, ha a gondolataink elkalandoznak, nagyobb valószínűséggel jut eszünkbe valamilyen jó ötlet.
Egy unalmas feladat viszont nem korlátozza eléggé a gondolatokat ahhoz, hogy kreatív ötleteket generáljon. Sokkal valószínűbb, hogy elterelődik a figyelmünk, vagy tovább gondolkodunk az eredeti problémán – állítja a kutatás.
Tegyük fel, hogy elakadtunk egy problémában. Mit teszünk? Valószínűleg nem valami agyzsibbasztóan unalmasat, mint például nézni, ahogy a festék szárad. Ehelyett olyan csinálunk, amivel lefoglalhatjuk magunkat, például sétálunk, kertészkedünk vagy zuhanyzunk. Ezek a tevékenységek mérsékelten, de lekötnek minket.
– mondta Irving.
A „zuhanyhatással" kapcsolatos kísérletek ellentmondásos eredményeket hoztak: Irving szerint ez a kísérleti tervezés hibáinak köszönhető. Számos korábbi tanulmány a gondolatvándorlást az unalommal keverte össze, holott a valóságban a szokatlan ötletek létrehozásához a szabad gondolkodás és a koncentrált gondolkodás közötti finom egyensúlyra lehet szükség – állítja.
Egy 2015-ös tanulmány például azt találta, hogy ha valakinek túl sok, a feladattal össze nem függő gondolata van, az megnehezítheti a kreativitást – más szóval, egy bizonyos ponton a kötetlen gondolatok terméketlenekké válnak.
Irving és kollégái két újragondolt kísérletet csináltak végül.
Az elsőben 222 résztvevő volt, akiknek többsége nő volt. Egy első kísérletben a résztvevők 90 másodpercet kaptak arra, hogy minél több alternatív felhasználási módot találjanak ki egy „téglára" vagy egy „gemkapocsra".
Ezután a résztvevőket véletlenszerűen két feladat egyikéhez rendelték. Az első csoportot arra utasították, hogy nézzenek meg egy háromperces jelenetet a Harry és Sally című filmből. A második csoport eközben egy háromperces videót nézett meg, amelyen férfiak hajtogatják a szennyest.
A videó szünete után mindkét csoport váratlanul további 45 másodpercet kapott, hogy további ötleteket fűzzön az eredeti feladathoz.
Válaszaik kreativitását a kutatók az általuk generált ötletek száma alapján, az ötletek újszerűségét pedig az eredetiség alapján pontozták. A végén a résztvevők arról számoltak be, hogy mennyire kalandoztak el a gondolataik a videoszakaszok alatt.
A szerzők végül azt találták, hogy az izgalmasabb videó alatt az elme vándorlása pozitívan kapcsolódott a kreatívabb válaszokhoz. A szennyes videó megtekintése után a résztvevők kevesebb szokatlan ötletet terjesztettek elő, mint a másik csoport.
A második kísérletben 118-an vettek részt, akik megismételték az első kísérletet, de ezúttal a csoport egyik felének kifejezetten megmondták, hogy a videó után visszatérnek az eredeti feladathoz, míg a másik felének csak egy „homályos" jelzést adtak, hogy ez bekövetkezhet.
A második kísérlet eredményei alátámasztják az első kísérlet központi megállapításait. Azt sugallják ugyanis, hogy az elmebolyongás – vagy a szabadon mozgó gondolat – elősegíti az újszerű ötletek generálását, „de csak egy mérsékelten lekötő, a gondolkodásra némi korlátozást jelentő tevékenység során".
Érdekes módon, amikor a résztvevők tudták, hogy vissza kell térniük az eredeti feladathoz, több ötletet generáltak az unalmas videó alatt, de alacsonyabb kreativitási pontszámmal. Ez arra utal, hogy a mosási jelenet alatt még mindig az eredeti feladatra gondoltak. A filmjelenet viszont éppen eléggé elterelte a résztvevők figyelmét ahhoz, hogy a két feladat között érdekes kapcsolatokat tudjanak létrehozni.
