Forró vas, fűrész és kalapács: ilyen volt a középkori sebészet

A késő középkorban háromféle gyógyítóval találkozhattak a betegek. A latinul képzett, egyetemet végzett orvosok inkább tanácsadó szerepet töltöttek be. Megvizsgálták a pácienst, figyelembe vették a csillagok állását, majd a négy testnedv egyensúlyából kiindulva próbálták magyarázni és kezelni a betegséget. Mellettük dolgoztak a népi gyógyítók, füvesemberek és csontkovácsok, akiknek nem volt hivatalos képzettségük, sok egyszerű ember mégis hozzájuk fordult. A kettő között helyezkedtek el a borbélysebészek, akikre a gyakorlati beavatkozások hárultak. Ők vágtak, húztak, égettek, kötöztek és fűrészeltek, amikor már nem maradt más lehetőség.

A sebészet idővel elfogadottabb mesterséggé vált, de továbbra sem kötötték egyetemi tanulmányokhoz, inkább tanonckodáson és gyakorlati tapasztalaton alapult. A 14. század egyik ismert alakja Henri de Mondeville francia sebész volt, aki IV. Fülöp és X. Lajos szolgálatában is állt.

Mondeville több feljegyzése is részletesen fennmaradt, pontos és hátborzongató képet adva a kor orvosi eljárásairól. Az egyik történet szerint egy férfi térdébe olyan vasrúd fúródott, amelynek közepe vékonyabb, a két vége viszont szélesebb volt, ezért nem lehetett egyszerűen kihúzni anélkül, hogy súlyosabb sérülést okoztak volna. A sebész rögtönzött szerkezetet készített egy kivájt farönkből, párnázással védte a térdet, majd egy kalapáccsal ütötte ki a rudat.

Amputációra főként háborús sérülések, balesetek, betegségek vagy büntetések miatt került sor. Mondeville írásai szerint üszkösödés esetén a végtagot el kellett távolítani, ha más kezelés már nem segített. A beavatkozás során szorosan elkötötték a végtagot, miközben a segédek lefogták a beteget. Ezt követően a sebész átvágta a szöveteket, szükség esetén forró vassal vagy égetőeszközzel dolgozott, a csontot pedig fűrésszel választotta le. A fájdalmat ópiummal vagy alkohollal próbálták tompítani, modern érzéstelenítésről természetesen akkor még szó sem volt.

A lőfegyverek elterjedése új típusú, roncsolt sebeket hozott. A sebészek sokáig azt hitték, hogy a puskapor megmérgezi a sebet, ezért forró olajjal égették ki a sérülést. Ez rendkívül fájdalmas eljárás volt, de a kor orvosai hittek benne, hogy ezzel semlegesítik a mérget.

A gyors amputáció egyik módszere a kalapács és ék használata volt. A végtagot vagy ujjat ékre helyezték, majd erős ütéssel leválasztották. A gyors eljárás során a csont szilánkosra törhetett, ami nehezen gyógyuló csonkot hagyott maga után. A lassabb, pontosabb eljárásnál ívelt késsel vágták át a lágyrészeket, az asszisztens felhúzta a húst, majd keretes fűrésszel levágták a csontot. Ez a módszer jobb gyógyulási eséllyel járt.

A vérzés csillapítására izzó vasat vagy maró anyagokat használtak, amelyek lezárták az ereket, de rendkívül fájdalmas beavatkozást és hosszú gyógyulást jelentettek. Akadtak ugyanakkor túlélők, akik valamilyen segédeszközzel több hétköznapi mozdulatot is újra el tudtak végezni. Egy 1500 körül Padovában leírt esetben egy férfi rögtönzött műkézzel többféle mozdulatra is képes volt, egy másik beteg pedig vasból készült szerkezettel le tudta venni a kalapját, ki tudta nyitni és be tudta csukni az erszényét, sőt alá is tudott írni.

A hadjáratok miatt a sebészek gyakran találkoztak nyílvesszők okozta sebekkel. Mondeville szerint nem volt mindegy, milyen nyílról van szó, mert a különböző hegyekhez más-más módszert kellett alkalmazni. Egy angol nyíl apró kampói például beleakadtak a beteg alkarjának izmaiba, ezért a sebésznek fel kellett vágnia a sebet, hogy ki tudja szedni a fémdarabot.

A legveszélyesebb esetek közé tartoztak a nyakon áthatoló sebek. Ha a nyíl a nyaki vénát, az ütőeret vagy a légcsövet érintette, az eltávolítást követően gyakori volt, hogy belső vérzés okozta a sérült halálát. Mondeville ilyenkor azt javasolta, hogy a pap már a beavatkozás előtt legyen jelen, mert a hirtelen spriccelő vér sokszor a közelgő halált jelezte. A beteget fűszeres borba áztatott kenyérrel próbáltak megnyugtatni, a kíváncsiskodókat pedig elküldték, nehogy ájulásukkal megrémítsék a sérültet.

Az eljárás szintén az ismertebbek közé tartozik. Ma már elképzelhetetlen lenne ilyen eszközökkel dolgozni, de akkoriban Európa-szerte alkalmaztak trepanációt fejsérülések után, amikor vérzés, duzzanat vagy törés miatt nyomás nehezedett az agyra. A koponyán több kisebb lyukat fúrtak, majd a köztük lévő csontot kivésték. Régészeti leletek szerint sok beteg túlélte a beavatkozást, egyes koponyákon jól kivehetők a csont gyógyulásának jelei

(Nyitókép, belső kép)