A Jurassic Park című film tudósai több millió évig borostyánkőben tárolt DNS felhasználásával hozták létre újból a rég kihalt dinoszauruszok populációját. Ez – a dínóktól eltekintve – többé nem fikció: most valódi kutatók valami nagyon hasonlót dolgoztak ki, írja az MIT News.
Az MIT kutatói részben Steven Spielberg kultikus filmjéből inspirálódtak, amikor kifejlesztettek egy üvegszerű, borostyánkőhöz hasonló polimert.
Az új anyag tökéletesen alkalmas a DNS hosszú távú tárolására – akár digitális fájlokról, akár egy élőlény komplett genomjáról van szó.
A DNS megőrzésére eddig használt módszerek túlnyomórészt fagypont alatti hőmérsékletet igényelnek, ami rengeteg energiát fogyaszt, és a világ számos részén csak nehezen kivitelezhető. Ezzel szemben az új, borostyánszerű polimer szobahőmérsékleten képes tárolni a DNS-t, miközben lényegében bármilyen külső behatástól megvédi azt.
A DNS lefagyasztása az első számú módja a megőrzésének, de nagyon drága és nem fenntartható
– mondta James Banal, az MIT korábbi posztdoktora és a Journal of the American Chemical Society című folyóiratban megjelent tanulmány egyik vezető szerzője.
Úgy gondolom, hogy az új konzerválási módszerünk olyan technológia lesz, amely a digitális információk DNS-ben történő tárolásának jövőjét jelentheti.
Borostyánkő (illusztráció)
Fotó: Shutterstock
A kutatás során a tudósok a Jurassic Park főcímzenéjét tartalmazó DNS-szekvenciát, valamint egy teljes emberi genomot is elhelyeztek a polimerben.
A DNS tárolása, majd újbóli kinyerése után megállapították, hogy egyáltalán nem kerültek bele hibák – ez pedig kritikus pont minden digitális adattároló rendszerben.
Ajánljuk figyelmedbe! Furcsa óriásvírusokat találtak a grönlandi jégtakarón lappangva
Emellett azt is kimutatták, hogy a hőre keményedő polimer akár 75 Celsius-fokos hőmérsékleten is meg tudja védeni a tartalmát. A csapat most a polimer előállítási folyamatának egyszerűsítésén dolgozik, a cél pedig nem más, mint hosszú távú tárolásra alkalmas kapszulák gyártása. Banal szerint
a fő gondolat emögött az: miért ne őrizzük meg örökre az életünk felvételét?
