Emberekre is vadászhatott a valaha élt legnagyobb sas
A mai Új-Zéland állatvilágát továbbra is szokatlan madarak jellemzik, ám néhány évszázaddal ezelőtt egy jóval félelmetesebb faj uralta a Déli-sziget erdeit és völgyeit. A Haast-féle sas közel 15 kilogrammot nyomhatott, szárnyfesztávolsága pedig megközelítette a három métert.
Új-Zéland hosszú földrajzi elszigeteltsége egészen szokatlan ökoszisztémát hozott létre. Nagy szárazföldi emlősök híján a madarak töltöttek be olyan ökológiai szerepeket, amelyeket más kontinenseken szarvasok, antilopok vagy nagymacskák foglalnak el. A szigetek legnagyobb növényevői a röpképtelen moák voltak, amelyek egyes fajai három méternél is magasabbra nőhettek, tömegük pedig elérhette a 250 kilogrammot.
A tápláléklánc csúcsán a Haast-féle sas állt. A ragadozó egy jóval kisebb ősből fejlődött ki, amely feltehetően Ausztrália felől érkezett Új-Zélandra. Evolúciós átalakulása feltűnően gyors volt, nagyjából 1-2 millió év alatt érhette el óriási méretét. Ebben alighanem döntő szerepet játszott, hogy bőségesen rendelkezésére álltak a hatalmas moák, miközben kevés más nagy ragadozóval kellett versenyeznie.
A Haast-féle sas felépítése is ehhez az életmódhoz alkalmazkodott. Karmainak hossza egy ember ujjaiéval vetekedett, lábai rendkívül robusztusak voltak, széles szárnyai pedig arra utalnak, hogy elsősorban erdős területen, rajtaütésszerűen támadhatott, sebessége akár a 80 kilométer/órát is elérhette. Fosszíliákon olyan mély sérüléseket találtak, amelyek alakja megfelel a sas karmaiból következő sebeknek, egyes moacsontokon pedig komoly átszúrásokra és törésekre utaló bizonyítékok maradtak fenn.
A madár méretéhez képest meglepően nagy prédákat ejthetett el. A moák akár tízszer nehezebbek is lehettek nála, a sas felülről támadva mégis a hátukba vagy a medencéjük környékére mélyeszthette karmait. Testfelépítése ezért kevésbé hasonlíthatott a nyílt térségek felett hosszasan köröző nagy ragadozó madarakéra. Inkább rövid, nagy erejű támadásokra lehetett alkalmas.
A Haast-féle sas még akkor is élt, amikor a polinéz telepesek a 13. század környékén elérték Új-Zélandot. A maori szájhagyományban szereplő hatalmas ragadozó madarakat, például a pouākai alakját emiatt időnként összekapcsolják vele. Egyes történetek olyan óriásmadarakról szólnak, amelyek emberekre, sőt gyerekekre is rátámadhattak. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy a Haast-féle sas valóban rendszeresen vadászott volna emberekre.
Végül ugyanaz a változás pecsételte meg a sorsát, amely zsákmányállatait is eltüntette. Az emberi vadászat, az élőhelyek átalakítása és az újonnan érkező fajok hatására a moák néhány évszázad alatt kihaltak. A sasok fő táplálékforrásuk eltűnésével nem tudtak fennmaradni, így nagyjából két évszázadon belül Új-Zéland egyik legimpozánsabb ragadozója is eltűnt.
Olvasd el ezt is!