Nina G. Jablonski, az Evan Pugh Egyetem antropológiaprofesszora – aki a főemlősök környezethez való alkalmazkodását tanulmányozza – azt mondja, hogy „nem”, és nem is volt rá szükség. A szerző a tudományos cikkeket bemutató The Conversation oldalán mutatta be a felfedezéseit.
A bőr és a világ
A napfény állandó volt az emberek életében, felmelegítette és átvezette őket a napokon és évszakokon. A Homo sapiens őstörténetünk és történelmünk nagy részét kint töltötte, többnyire meztelenül. A bőr volt az elsődleges kapcsolódási pont őseink teste és a világ között.
Az emberi bőr bármilyen körülményhez alkalmazkodott, írja Jablonski. Az emberek barlangokban és sziklák között kerestek búvóhelyeket, és jól tudtak fából, állatbőrökből és más összegyűjtött anyagokból hordozható menedéket készíteni.
Éjszaka összebújtak, és valószínűleg prémes „takaróval” takarták be magukat. De a nappali órákban az emberek a szabadban voltak, és többnyire a csupasz bőrük volt az egyetlen, amit viseltek.
Az ember élete során a bőr sokféleképpen reagál a napsugárzásra . A bőr felszíni rétege – az epidermisz – vastagabbá válik, több sejtréteg hozzáadásával . A legtöbb ember bőre fokozatosan sötétebbé válik, ahogy a speciális sejtek működésbe lépnek, és eumelanin nevű védőpigmentet termelnek .
A molekula elnyeli a legtöbb látható fényt, amitől sötétbarnának, majdnem feketének tűnik – de az eumelanin még a káros ultraibolya sugárzást is elnyeli.
Genetikájuktól függően az emberek különböző mennyiségű eumelanint termelnek.
Jablonski az emberi bőr pigmentációjának alakulásával kapcsolatos kutatásai kimutatták, hogy az őskorban az emberek bőrszíne a helyi környezeti feltételekhez, elsősorban az ultraibolya fény helyi szintjéhez igazodott.
Azok az emberek, akik erős UV-fényben éltek – mint az egyenlítő közelében – évről évre sötéten pigmentált és erősen barnítható bőrrel rendelkeztek, amely sok eumelanint képes termelni.
Azok az emberek, akik gyengébb és szezonálisabb UV-sugárzás alatt éltek – mint ahogyan azt Észak-Európa és Észak-Ázsia nagy részén tapasztalhatták – világosabb bőrük volt, és csak korlátozott mértékben volt képes védő pigmentet termelni.
És mivel csak a lábuk volt, távoli őseink keveset mozogtak életük során. Bőrük alkalmazkodott a napfény és UV-viszonyok finom, szezonális változásaihoz is.
Jablonski szerint még az enyhén pigmentált bőrű embereknél is rendkívül ritka lett volna a fájdalmas leégés, mert soha nem érte hirtelen sokk az erős napsugárzás miatt őket. Ehelyett, ahogy a Nap megerősödött tavasszal, bőrük felső rétege fokozatosan vastagabb lett volna a hetek és hónapok napozása során .
A kutató kiemeli, hogy ez nem azt jelenti, hogy a bőr sértetlen lett volna akkoriban: a bőrgyógyászokat megdöbbentené őseink napfénynek kitett bőrének ráncos megjelenése.
A tudósok számára ugyan nincs megőrzött több ezer évvel ezelőtti bőr, de a napsugárzásnak a modern emberre gyakorolt hatásaiból arra következtetnek a kutatók, hogy a bár szerkezetének akkori károsodása hasonló volt, mint manapság.
Azonban az emberi bőr és a Nap kapcsolata a fedett házak megjelenésével és az életmódbeli változások miatt eltávolodtak egymástól. A mi eumelaninszintünk már nem igazodik tökéletesen a Nap körülményeihez, ahol élünk, ezért nem is tud úgy megvédeni minket, ahogyan régen.
Jablonski szerint ezért ma már nincs olyan, hogy „egészséges barnaság" és a barnaság nem véd meg minket a Nap káros hatásaitól.
Az emberiség kapcsolata a Nappal megváltozott, és ez azt jelenti, hogy a viselkedésünkön is változtatni kell, hogy megmentsük a bőrünk.
– zárta gondolatait a kutató.
