Térey János írása félelemről, kerítésről és reményről

Térey János: Ablak a reményre

Botond, aki nem szokott félni, megmagyarázhatatlan rettegést érez, pedig újabban semmi oka rá, a bekerített falu kellős közepén, biztonságban. Furcsa szokásai alakulnak ki. Ő, aki eddig magabiztos fiú volt, és nem csupán ornitológus hivatása érdekelte, hanem a közösségért való cselekvés is, esténként bezárkózik, és negyedórán át ellenőrzi a biztonsági zárakat, mint korábban szegény szomszédja, Szabolcs. Élete rutinná, tettei suta szertartásokká válnak. Memóriazavar lép föl nála, koncentrálóképessége jelentősen csökken. Nyugtalan. Fáradékony. Nem kívánkozik sehová, kedves madarai közé sem. Nem érzi jól magát sehol; élete fő műve, a Köveskált övező kerítés óta neki semmi sem sikerül. Lemond a falu vezetéséről. Mondvacsinált indokkal elhatárolódik korábbi barátaitól.

Vándorló fájdalom a testében. Kellemetlen hűvöset érez a háta közepén.

Úgy érezte, szabadon él, mégis bevitték a kerekerdőbe. Mások. Mindig mások.

Lebetegszik, és a betegágyban van ideje számot vetni önmagával. Megérinti a halandóság, és ez mintha álmából ébresztené föl. Akárki akármit mond, ő bizony lerakta az alapokat. Rakta a várfalat, ahogy Nehémiás próféta könyvében rakják a zsidók Jeruzsálem kőkerítését. És már egész hosszában elkészült félmagasságig, mire megroskadt a teherhordók ereje.

És az ember félúton a leghajlamosabb a csüggedésre.

Botond, amikor fölgyógyul, mindent jobban akar csinálni: mélyebben akar élni, többet szeretne szeretni. Éhes jókedvét meg akarja osztani másokkal is. (Csodálkozom, de szó szerint ezt mondatja velem a forgatókönyv: „Éhes jókedvemet meg akarom osztani.") Ez élteti, ez lett pályája küldetése, ezért mondhatja magát hihetetlenül szerencsésnek. A megyei hatóság korábban még az óriásplakátokat sem engedélyezte a Káli-medencében – nagyon helyesen, hiszen létezik-e még ennyire érintetlen magyar táj, amelyik minden ízében emlékeztet a műanyag előtti időkre? –, vészhelyzetben mégis muszáj volt beadni a derekát.

Botond befejezi a kerítést, de már csak dísznek, villogó acélszalagnak a tájban.

Köveskáli polgárőrként végre azt csinálhatja, amit a legjobban szeret. Széthordhatja vidámságát a medencében. Dalokat kezd írni egy szál gitárra. Szörnyű volt a betegség, de végül csupa jó született belőle. Ez a szemlélet tükröződik a dalaiban. Bár szomorúságról és fájdalomról énekel, de „Mindig ott egy ablak, amelyik a reményre nyílik", fogalmazza meg.

Egy hete Botond patanyomokat fedezett föl a félpuha salföldi sárban. Akkora testű lényektől származnak, amekkorák itt már régen nem fordultak elő.

Látni, a köveskáli határban legelésző marhák tekintete a távolba fúródik, a semmit követi: mindazt a rémséget, ami zajlott és zajlik, de a mi szemünk számára láthatatlan marad.

Ég a gyertya Botond ablakában. Hirtelen megrebben a függöny, és minden beavatkozás nélkül kinyílik az ablak.

„Nem mondod komolyan, hogy a reményre nyílik az ablakod – méltatlankodik Botond fülében a kisördög. – Szerinted ez egy megváltott világ? Akkor meg?"

Ennek a vidéknek nem létezik olyan pontja, ahol láthatatlanul ne rejtőzne egy halott. Nincs olyan morzsaléka, mely ne volna azonos egy valamikori halott haló porával. Ezek a halottak elképzelhetetlenül sokan vannak. Ha valamennyien föltámadnának, az egész vármegye, sőt a teljes Pannonia provincia szűknek bizonyulna számukra.

Botond rossz megérzésétől hajtva kimegy a határba. Látja, előbb szórványosan jönnek. Alkonyatkor már azt is látni, hogy a mezőn hét irányból, nyugtalan hangyaáradatként megindulnak a falu felé. Ők azok, a marcangolók: Töttöskál, Szentvidkál, Sásdikál (azaz Jukkál), Sóstókál, Kerekikál, Kiskál és Örskál fölperzselt és besüppedt házacskáinak hajdani lakói.

„Hányszor mondtam, hitetlenek: imádságból építsetek falat gyermekeitek köré, hányszor mondtam, álljatok oda a résre, és ti mégsem hallottátok meg."

Ez van. Nem lehet mindenhová kordonokat telepíteni.

Jönnek, csapatostól. Vonulnak a szőlőföld felé, ahová Botond bújt előlük. Elvadult föld, nagyapja szavajárásában rebőcés a neve. Járhatatlan a szederindáktól meg a fiatal akácoktól, elvileg tehát valóban menedéket kínálhat. Vajon ezek elől a vérszomjas élőholtak elől is?

„Vállald el, bebíró, vállald el őket", zúg a fülében a kórus.

„Imádkozzál, Botond!", biztatja láthatatlanul a vándorprédikátor.

A jó imádság olyan, mint a lélegzetvétel, gondolja Botond. Kilélegezzük az emberi lelket, és belélegezzük a Szentlelket. Isten legyen irgalmas hozzám, én holnap új utakra lépek, olyan utakra, amelyeknek csupán a kezdete ismerős, ám sűrű köd dereng a végükön. És ti mondtátok: ezen a tájon az ember naponta kétszer is kilovagolhat anélkül, hogy ugyanarra az útra tévedne.

„Jönnek a rátóti Gyulaffyak a fellegvárukból seregestül, és jön Monoszlai Lodomér esztergomi érsek, feszületét emelve rám. Őróla vajon kicsoda tudja, hogyan festett életnagyságban? Hát természetesen Növényi, a mi ihletett sminkmesterünk, a különféle aszott, szittyós és vizenyős arcok specialistája. Teljes ornátusban zúdul előre Ladomér. Zúdulj, Ladomér! Ömölj, Ladomér! Most pedig egy Kinizsi Pál-hasonmás következik a tántorgók sorában, döbbenetes sérüléseket mutató arcprotézissel, lisztes kankalin a sisakjába tűzve.

Most veszem észre, ez a nagyharag napja. Jé, de hiszen ez második évad eredeti befejezése, amelyet leforgattunk ugyan, de sohasem került adásba, letiltották! Dragóner pedig új finálét írt helyette."

Botond izzik, pókcsípése újra lüktet.

„Hát persze, hogy a Kereki-domb alján vagyunk, ezen állt a honfoglaló ősök vára, azonnal kiszúrták a marcangolók, hogy nekik való hely."

Megint jönnek, egyre többen.

„Ó, hát itt vagytok végre, őspogányok, huj-huj-huj!"

Botond a kezdetektől érezte, tudta, hogy legvégül maga a Kál nemzetség fogja viszszakövetelni a birtokait. A legközelebbi marcangoló olyan három-négyszáz méternyire lehet a fiútól.

Hoppá, látja a vértjükön, dehogyis pogányok, ezek már újdonsült keresztények, hódító ambíciókkal.

„Itt mi lakunk. Nincs hely. Takarodjatok innen!", ordítaná Kál horka, ha megadatott volna neki a beszéd képessége halottként is.

Botond igyekszik pontosan célozni, a rutintalanok izgalmával.

„Gyere csak, felvidék ura, dőlők őrzője, Tas fia, Kál horka!"

„Bújj elő te is, Kál fia, Vérbulcsú!"

A Bizáncban keresztelkedett Vérbulcsút Augsburgban végezték ki Lehel vezérrel együtt, majdnem ezer évvel Krisztus urunk születése után. A magas rangú katonai elöljárók egyikét, aki megmenekült a csatából, éppen e vereség ébresztette rá, hogy valamin sürgősen és gyökeresen változtatnunk kell, tudomást véve nem csupán Krisztusról, hanem a földrajzról is; különben végzetesen beszorul ez a nagyra hivatott nép Regensburg és Bizánc közé. Nemsokára ő lett Géza nagyfejedelem.

Vérbulcsú messzire ment, gondolja Botond. Itt kellett volna maradnia a káli bárányfelhők alatt, ma is biccenthetne a szembejövőknek. És bodzaszörpöt szürcsölhetne a kecskefagyijára a Kerék bárban.

„Gyertek csak, barátaim, előre, káli nyomorultak. Én aztán értelek benneteket. Ki, ha én sem? Bennem buzog a ti véretek is. Miért nem kínált oltalmat nektek senki? Nem lett volna szabad késlekednünk. Bűn volt hagyni, hogy a török mindenkit karóba húzzon, akit csak ér a Fekete-hegy alatt. Így kétszer kell pusztulnotok.

Öregapám sírjára esküszöm, hogy én kezdettől fogva nem ezt akartam. Nem akartam másnak öltözni, mint ami vagyok. Ha valaki szívén viseli a sorsotokat, én vagyok az. A ti vereségetek az én vereségem is.

Irgalmazz, Istenem, nem szeretek szereppel álmodni.

Engem bevittek a rebőcésbe."