Az Alibi - hat hónapra egy félévente megjelenő antológia, melybe neves szerzők adott témában írt verseit, novelláit, gondolatait olvashatjuk. Cikksorozatunkban ezekből a szövegből válogatunk. Ebben a részben Krizsó Szilvia gondolatait olvashatjuk.


Gyerekszerelem

„Sten-Malténak nagy, vörös és elálló füle van. Nekem tetszik a nagy, vörös és elálló fül."
Gyakran jut eszembe Siv Widerberg, svéd író Szerelem című gyerekverse, amit még általános iskolás koromban hallottam. Akkor már rég túl voltam az első szerelmen. Az enyémet Bíró Lacinak hívták. Hogy stílszerű legyek, nagy, barna, busa feje volt. Szerintem neki volt a legnagyobb feje az oviban. Ma is előttem van a képe, és szívesen találkoznék vele, hogy megtudjam, mit csinál. Bár lehet, hogy jobb, ha nem tudom. Nem szeretnék csalódni. Ő volt az első, aki megpuszilta a számat. Az ovis meseházban történt, ahol azt játszottuk, liftben ülünk. Liftes nénink is volt, Magdinak hívták. Az ő vezetéknevére viszont nem emlékszem. Az arcára annál inkább. Ahogy néhány perc elteltével kivágta az ajtót, és széles mosollyal bekiabált, megérkeztünk. Résen kellett lennünk, hogy megelőzzük. De megelőztük! Többször is!
Csókolózni is majdnem megtanultam az oviban, de csak majdnem. Elpártolt mellőlem a szerencse. Lehet, hogy innen ered, hogy nem bírom a hosszú sort? Mert az úgy volt, hogy a mi ovinkban volt egy játékvillamos is. Ott ültünk mi lányok, vagy hatan, és vártuk, hogy a villamosvezetőnél sorra kerülünk. Pál Zsoltnak hívták, és ő volt az óvoda Nagy Ője. Nekem persze csak a második, de azértnem bántam volna, ha engem is megtanít a csókolózás mikéntjére. Türelmesen, bár izgatottan vártam a soromra, de pechemre az előttem lévő lányt az óvónénik észrevették Zsolti karjaiban, és véget vetettek a tanulási folyamatnak. Engem ugyan nem büntettek meg, de időben elég jelentősen kitolták eme fontos tudás megszerzését, mert az iskolában már a tananyagra koncentráltam. Elsőben ugyan volt még egy szerelmem, Tóth Csaba, aki szép volt, okos és kellemes, de miután viszonylag hamar iskolát váltottam, bimbózó szerelmünk nem szökkent szárba.
Az iskolában a fiúk egyébként is sajátos módját választották az udvarlásnak. Volt, aki úgy közelített, hogy közölte, rondább vagyok, mint a II. világháború. A másik meg egy őzikééhez hasonlította a lábamat. Kérdésemre, hogy olyan suta-e, jött a frappáns válasz: olyan szőrös. Hát csoda, hogy nem foglalkoztam velük?!
Bár ez sem teljesen igaz, mert tetszeni azért szerettem volna. És ez egyszer még csodába illő teljesítményre is sarkallt.
Nem voltam túl ügyes gyerek, a tornaóra mindig kínszenvedés volt számomra. Képtelen voltam spárgázni, tigrisbukfencezni, hogy a rúd- és kötélmászásról már ne is beszéljek. Pedig apukám rendszeresen gyakorolt velem a játszótéren, de a gravitációt együtt se voltunk képesek legyőzni.
Aztán jött egy tornaóra, ahol – a másnapi osztályzásra készülés jegyében – lehetett gyakorolni a rúdra mászást. A „Ki szeretné megpróbálni?" kérdésre egyedül én jelentkeztem, és már indulhattam is a rúdhoz. És43Krizsó Szilviamiközben krétaporral szárítottam a tenyeremet, kinéztem az ablakon, amely az udvarra nyílt, és megfagyott ereimben a vér. Valószínűleg a segédeszköznél is fehérebb lettem, mert borzalmas látvány tárult elém. Az ablakban ott állt az iskola fiúinak apraja és nagyja, kíváncsian lesve, mi történik. Átfutott a fejemen, hogy most kellene elmormolni a jól ismert varázsigéket, hátha megnyílik alattam a föld, és eltűnhetek, mert ellenkező esetben feltehetően szégyenemben süllyedek majd el, de cserben hagyott varázstudományom. Felszegtem a fejem, megráztam magam, és öntudatosan odaléptem a rúd mellé, a „lesz, ami lesz!" néma csatakiáltással. És elkezdtem mászni. Föl és egyre följebb. Ahogy elhagytam a rúd alsó szintjét, úgy hagytam el a valóságot. Éreztem, hogy szinte repülök, és ha nem lenne plafon, az égig is elérnék. Közben alattam az osztály lánytagjai visszafojtott lélegzettel, feszülten várták, mire és meddig jutok. Biztosak voltak benne, hogy ha felfelé sikerül is, le már biztosan nem érek horzsolások nélkül. De visszatértem. Magamba és a realitások talajára, hisz másnap, a dolgok rend je szerint, bezsebeltem az egyest. Azó ta nincs kétségem, hogy a csodák csakis a földön járnak. Azt viszont soha nem felejtem el, ahogy az osztály tapsviharban tört ki, én pedig diadalittasan visszaültem a helyemre, és bár még egyszer nem mertem kinézni az ablakon, éreztem magamon a kinti, elismerő pillantásokat, amelyek szárnyakat adtak.
Ezek a történetek sokszor járnak mostanában a fejemben, miután lányos anyukaként folyton azt lesem, hogy az én egyetlen tündérkém szárnyacskáit ki fogja növekedésnek indítani. Merthogy jelentkező már mostis van. Szőke is, meg barna is. Nagy baj, ha bevallom, én a barnát választanám? Kislányunk viszont – egyelőre – nem tud választani. Fel is tette a meglepő kérdést: „Lehet egy nőnek két férje?"
Mit lehet erre válaszolni? Fejvakargatás közepette próbáltunk komolyak maradni, és mai tudásunk szerint körüljárni a nem is annyira egyszerű és egyértelmű témát. Szakmámból adódóan tudtam, hogy a kérdések megértése kulcsfontosságú, ezért először a hátteret próbáltuk feltérképezni a „Miért kérdezed?" című felvetéssel. „Hát, mert ha az Olcsi lesz a férjem, a Tomi fog sírni. Ha a Tomi lesz a férjem, az Olcsi fog sírni, és én nem tudok közöttük választani." Ebben az esetben tényleg nem egyszerű a választás. Arról kell döntenie ötévesen, hogy kinek okozzon bánatot, miközben ő még a légynek se tudna ártani. A póknak mondjuk igen, de az – anyai ágon – genetikai eredetű. Szóval, ahogy tanakodtunk, hogy mégis, milyen szempontokat kellene figyelembe venni, kislányunk kategorikusan azt mondta: „Nem tudok lemondani egyikükről sem." Itt már nem volt mit tenni, fel kellett vázolni a döntési lehetőséget. És ak kor az én férjem a következőt találta ki: men jen hozzá Olivérhez, majd álruhában Tomihoz is.
Így senki sem fog sírni, és neki sem kell lemondania egyik szerelméről sem. Én, hogy őszinte legyek, nem voltam elájul va ettől a kecske-káposzta jellegű ötlettől. Meg azért erősen foglalkoztatott, vajon hogyan is jutott életem párja ehhez a gondolatsorhoz. Netán neki is jól jönne-e egy kis bigámia? De miután láttam, hogy az én kis angyalom megnyugodott, elegánsan átléptem az aggodalmaim fölött. A kisasszony vi44Krizsó Szilviaszont, valószínűleg sejtve, hogy előbb-utóbb mégiscsak kenyértörésre kell vinnie a dolgot, felém fordult: „Anya, szerinted ez jó megoldás?" Elmondtam neki, hogy szerintem ez mások becsapása, hogy nem játszhatunk mások érzelmeivel, hogy mindig eljön a pont, amikor dönteni kell, szóval felnőttesre vettem a figurát. Szemmel láthatóan elgondolkozott, majd csak ennyit kérdezett: „És Te kit választanál?" Tisztára István, a királyos szituáció. Bárhogy is döntesz, bármit is mondasz, szenvedés lesz az ára. De azért csak megmondtam, hogy én az Olcsira szavaznék. Mert én a barna fiúkat szeretem. Úgy fest, van hatásom a gyerekre, mert onnantól kezdve Olcsi lett a favorit.
Viszont, ahogy teltek-múltak a hetek, me gint visszajött a Tomi kérdéskör. Hogy most mégis inkább a Tomi. Nem győztem neki magyarázni, hogy ne szerelmeket, hanem barátokat gyűjtsön, nekem is két jó barátom volt az oviban, a Vályi Tamás és a Soós Peti, és milyen jó volt így hármasban, de az én kislányom hajthatatlan volt. Neki a Tomi kell, és kész. Olyannyira, hogy egyszer csak felhívott az Olivér anyukája, és elmesélte, hogy Olcsi közölte vele, neki inkább a Viki lesz a felesége, mert ő nem lesz második. Hát nem elképesztő ez az öntudat? Amikor elmondtam a kislányomnak, ő csak annyit kérdezett: „És Viki mit mondott? Mert Olivér egyedül ezt nem döntheti el." Tankönyvbe illő gondolatmenet. Még csak ötéves, de máris ennyi esze van. Mi lesz itt húsz év múlva? Most még erény, hogy okos, de akkor vajon talál párt? Szeretik egyáltalán a férfiak az okos nőket? Gyerekkorban még biztosan, ahogy a mellékelt ábra mutatja. Sőt, még küzdenek is a kívánt nőért.
Ennek édes fejezete, amikor a kertünkben együtt játszottak hárman. Aranyosak voltak, nem veszekedtek, kéz a kézben találták ki a jobbnál jobb játékokat. Békésen trambulinoztak, kergetőztek, csúszdáztak, Olivér pe dig két lecsúszás között bodobácsokat gyűjtött, amelyekből ipari mennyiség található a füvünkben. Büszkén mutogatta friss szerzeményeit, máris neveket adva a tenyerébe tévedteknek, amikor a következőre lettem figyelmes. Tomi odament az én egyetlen gyermekemhez, az őáltala is arajelöltként számon tartott kislányomhoz, és a következőt kérdezte tőle: „Te szeretnél olyan férjet, aki mindig bodobácsokkal játszik?"
Ebben a kérdésben minden benne volt. A sze relem, a rivalizálás, a fogalmak ismereté nek hiánya. Szóval minden, ami ebben a korban jellemzi a gyerekeket. Én nem szóltam egy szót se, úgy tettem, mintha nem is hallottam volna, csak csendben mosolyogtam, és arra gondoltam, igen, igen, igen. Pedig én aztán igazán nem szeretem a bodobácsokat.


A figyelmetekbe ajánljuk