​Marsalkó Dávid és Presser Gábor zongora könyvtár

Van-e különbség a régi idők és a ma zenéje között? És mi a jövő zenéje? Egy hosszú, csönd uralta időszak vége felé közeledve a Hamu és Gyémánt magazin lapjain beszélgettünk a magyar könnyűzene két figyelemre méltó alakjával: a generációk ikonjával és a jelen szupersztárjával – Presser Gáborral és Marsalkó Dáviddal.


A vírushelyzet miatt internetre szorult interjúk váratlan előnyt hoztak: a kérdező bekukkanthat a beszélgetőtársak otthonába. Így derült ki, hogy Marsalkó Dávid nappalijának falán édesapja fényképei lógnak egy idős asszony szájáról, kezéről. A fotóalany abban a faluban lakott, ahol Dávidék nyaraltak, és arra emlékezteti a ma már országosan ismert zenészt, hogy léteznek nehéz sorsok: a fotókra nézve mindennap hálát ad azért, hogy neki olyan élet jutott, amilyen. Presser Gábor kortárs képzőművészek festményeivel díszíti a nappalija falát – mindegyikben a személyesség a fontos számára. Amikor ezt kimondja, rájövök, hogy az első közös pont már meg is van kettejük között a majdnem 40 év korkülönbség ellenére.

Pici bácsi, a festményekben a kortárs izgat, a klasszikus egyáltalán nem – így vagy a zenével is?

Presser Gábor: Nem, a zenében nincsenek ilyen preferenciáim, valami vagy tetszik, vagy nem. Minden kornak vannak zseniális és vacak zenéi. A zenei neveltetésen sok múlik, nekem szerencsém volt, mert a Konzervatóriumban sok jó tanár oktatott, ők maguk is szerettek kísérletezni, és minket is hagytak. A gimnáziumi és zenei órákat követő gyakorlás után szinte minden este fél nyolckor már koncerten ültünk a Zeneakadémián, a második emeleti diákkarzaton. Hallgattuk a fellépőket – ha jó volt, maradtunk, ha nem tetszett, leléptünk.

Dávid, neked nem így indult a zenei utad. Az elköteleződésed biztosan megvolt – hiszen, ha nem lett volna, ma nem tartanál itt –, de nem olyan közegből jössz, ahol minden a jó zenéről szólt.

Marsalkó Dávid: Igen, én teljesen máshogy indultam. Nincs is képesítésem, minden, amit tudok, magam tapasztaltam meg: megtanultam, hogyan valósíthatom meg azt, ami a fejemben van. Eredetileg egyébként sportolónak készültem.

Méghozzá teniszezőnek. Jó eredményeid voltak?

M. D.: 18 évesen országos bajnoki döntőt játszottam, a TOP5-ben voltam akkoriban, és már a felnőttcsapatban is országos bajnok lettem – szóval mondhatjuk, hogy elég jól haladtam ezen az úton. Ezzel párhuzamosan viszont a középiskolában a versek kezdtek el érdekelni. Tehát a szöveg felől indultam a dalírás felé.

\u200bMarsalk\u00f3 D\u00e1vid

Marsalkó Dávid

Hamu és Gyémánt / Emmer László

Inkább Petőfi vagy a 20. századi költők érdekeltek?

M. D.: Petőfi pont nagyon eltalált, de a kortárs költők is megfogtak. Egy ideig távol éreztem magamtól a költészetet, aztán meghallottam a kortárs hangot, és kiderült, hogy a költészet ma már nem az, ami 150 éve volt. Úgyhogy elkezdtem szövegeket írni baráti zenekaroknak, beálltam kicsit ordítozni egy rockbandába, aztán 18 lettem, és választanom kellett az élsport és a továbbtanulás között. Mivel a családom nem tudott volna finanszírozni egy nemzetközi karriert, az egyetem mellett döntöttem – és belevetettem magam…

A közgazdaságtanba, ami szintén nagyon közel áll a zenéhez…

M. D.: Inkább úgy értettem, hogy az éjszakai életbe vetettem bele magam, nem a tanulmányokba – de igen. Épp itt, 2004-ben kezdtem el a Halott Pénzt mindenféle tudás vagy előtanulmányok nélkül. Rengeteg kíváncsiság és frusztráció volt bennem akkoriban – de őszintén szólva nem volt ez igazán előre tervezett folyamat.

Egyszerűen csak jobban éreztem magam, amikor írtam egy szöveget, vagy elmentem egy koncertre, és ez a mai napig így van. Jobban érzem magam a bőrömben.

Pici bácsi, te ismered a Halott Pénz nevű zenekart?

P. G.: Nemrég volt a 15 éves évfordulótok?

M. D.: Igen.

P. G.: 15 éve biztosan nem ismerlek benneteket, de elég régen. Azt követően, hogy elindítottam a Magyar Dal Napját, rengeteg előadót ismertem meg. Az egyik célunk az volt, hogy az előadók mellett a dalszerzők is kerüljenek kicsit rivaldafénybe. Közben bedőlt a zenepiac, ezért többen pakolják fel a YouTube-ra a dalaikat, és ez is segít abban, hogy szerzőket, bandákat ismerjek meg. Személyesen azonban tegnap beszélgettünk először Dáviddal a Hamu és Gyémánt fotózásán.

De azt is tudod Pici bácsi, hogy Dávidék feldolgozták a Darabokra törted a szívem című dalt?

P. G.: Igen, igen, tudok róla.

És nem bánt, hogy nem egy LGT-slágerhez nyúltak?

P. G.: Dehogy bánt, épp ellenkezőleg! A könyvemben is írok arról, hogy micsoda szerzőpárosa volt akkor a Bergendynek: Latzin Norbert és Demjén Rózsi. Mint az ábra is mutatja, elképesztő nótákat írtak.

Engem az érdekel, hogy mennyire fontos vagy jóleső jelenség neked, hogy a ma nagy sztárjai feldolgozzák azoknak a dalait, akik évtizedekkel korábban lettek nagy sztárok.

P. G.: Leginkább a magam nevében tudok erről beszélni, de szerintem minden szerzőnek nagyon jólesik, ha tovább éneklik a dalait. És még jobban esik nekik, ha egy újabb generáció teszi ezt.

Van abban valami szép, ahogy az öregeket későbbi nemzedékek igazolják. Miközben az öregek nemcsak ülnek a babérjaikon, hanem bizonyítani akarnak a fiataloknak.
\u200bPresser G\u00e1bor

Presser Gábor

Hamu és Gyémánt / Emmer László

Te bizonyítani akarsz?

P. G.: Ha nem tudatosan is, de azt hiszem, igen. Két napnál tovább nem bírom zenélés nélkül, nyilván ez is arról szól, hogy a zenélés öröme mellett bennem van a megmérettetés izgalma utáni bizonyítási vágy, netán a tétlenség utálata.

Kinek akarsz bizonyítani?

P. G.: Magamnak, a szakmának, a közönségnek – ami már sokkal nehezebben elérhető. De visszatérve a kérdésre: az a leghízelgőbb egy szerzőnek, ha távoli korosztály foglalkozik a dolgaival. Annál nagyobb elismerés nincs, hogy „Picibá, ezt frankón te írtad? Negyven éve? Nem is tudtam." A színházban a frissen szerződött fiatal színész megfeszül, hogy bizonyítson. És mégis, ha oldalról szemléled a dolgokat, akkor azt látod, hogy az öregeknek is sokat számít, hogy mit gondolnak róluk a fiatalok.

Dávid, nyilvánvalóan álkérdés lenne, hogy ismered-e az LGT-t, ezért inkább azt kérdezem, mi a kedvenc dalod, mennyire hallgatod?

M. D.: Nehéz kérdés, de ha egyet kellene kiemelnem, akkor talán az Ugye, mi jó barátok vagyunk? című dalt mondanám, mert rengeteg jó, fiatalkori élmény köt hozzá. De egyébként hangulatfüggő. Az LGT akkora életmű, hogy bármilyen élethelyzetben működhet: amikor magányos vagy, amikor kibontasz egy üveg bort, vagy amikor bulizol.

De elmesélek egy nagyon személyes élményt. 2015-ben volt egy tripla akváriumos koncertünk, és sosem felejtem el, hogy a színpadon álltunk, ment a koncert, felnéztem, és azt láttam, hogy a galérián ott táncol Somló Tamás. Sosem találkoztunk személyesen, ezért emlékszem, lefagytam, hogy nemcsak hogy ott van, és hallgatja a zenénket, hanem élvezi, és táncol!

A teljes Presser Gábor-Marsalkó Dávid interjú a Hamu és Gyémánt magazinban!

Hamu és Gyémánt

Kíváncsi vagy a folytatásra? A teljes cikk a Hamu és Gyémánt aktuális lapszámában olvasható. A magazin megrendelhető és előfizethető közvetlenül a kiadótól és digitális változatban is beszerezhető.

Szerző: Veiszer Alinda

A figyelmetekbe ajánljuk