Az Alibi - hat hónapra egy félévente megjelenő antológia, melybe neves szerzők adott témában írt verseit, novelláit, gondolatait olvashatjuk. Cikksorozatunkban ezekből a szövegből válogatunk. Ebben a részben Tompa Andrea egyik novellájának részleteit olvashatjuk.
És látta Isten, hogy ez jó. Ezt mondja Isten saját művére. Minden egyes alkalommal, amikor teremt. Ezzel nyugtázza tettét.
Jó volna, mondja a Károli-féle fordítás. A volna csak annyit jelent, hogy jó. Ráerősít. Bizony jó. Bizony jó ez, barátaim, amit teremtettem.
Talán tényleg van ilyen pillanat. Mindig lenyűgözött az a szenvedély – a mindig: túlzás, irodalmi túlzás, hiszen sokáig nem is tudtam róla –, az a szenvedély, amellyel Tolsztoj meggyűlölte a műveit. Sokáig a „tolsztoji fordulat" számlájára írtam: Tolsztoj elfordult az irodalomtól, csalódott benne, már csak a közvetlen hatás, a tanítás, élő Isten-keresés, világmegváltás, a nép felemelése érdekelte, egyszóval a közvetlen, gyakorlati messianizmus, a fikcióval pedig örökre leszámolt. Amikor gyűlölt, sokkal jobbnak, okosabbnak gondolta magát, mint korábban volt, mikor még regényeket írt, és nem ábécéskönyvet parasztoknak. Ha tehette volna, nem engedi újranyomni irodalmi műveit, vagy tán meg is semmisíti őket, pedig a család és a rosszhírű – vagy inkább a nőgyűlölő Tolsztoj-hívők, Tolsztoj-szerelmesek és szellemi örökösök által tudatosan befeketített – feleség ebből élt, és vele együtt Tolsztoj gyermekei, nem kicsiny családja is, ebből tartotta el a sok embert: a művekből, újra- és újrakiadásukból. És talán a gyűlölt feleség tényleg szerette ezeket a műveket. Volt, amelyiket hétszer is lemásolta a férje számára, mert ő volt az első számú segéd. Mondjuk, szívesen megismerném azt a feleséget (férjet!), aki hétszer – hétszer – lemásolja a Háború és békét. Lehet, hogy köze van a szentséghez.
Kevés nyilvánosan megélt, megmutatott gyűlöletről tudok; az alkotók ugyan el-elkövetnek autodafét, pusztítják, rongálják, égetik műveiket – egy másik orosz, Gogol, a nagy gyújtogató jut eszembe, de ennek a mozdulatnak valahogy nem a gyűlölettel, hanem a nyilvánossággal van dolga: üzenetértéke van. De gyűlöletet kifejezni… csalódottságot, keserűséget a művek megírása után, szomorúságot, hogy a mű egyszerűen elviselhetetlen, elolvashatatlan, kínos és képtelen…
Kérdezem irodalmár barátaimat (köszönöm is nekik a választ): mondjátok már meg, ki beszélt nyilvánosan művei gyűlöletéről? Nyilvánosan? Móricz a naplójában (azt mondja a Móricz-szakember, hogy a szerző utálta a Betyárt, a Jobb mint otthont, előbbiről azt írta, hogy szarból épített szobor, utóbbiról, hogy szégyen). Kisfaludy posztumusz jelent meg; a híres „Sok hazapuffogatás, ok semmi, de szörnyü magyarság. / Bundás indulatok: oh be tatári müv ez!" önnönmagáról, korai művéről szól. Tolsztoj – de ő sem „beszélt", hanem őrjöngött. A tanítványoknak. Amikor megtagadta őket, a műveket, velük a régi önmagát. A frivolt, a világit. Ez volt a nyilvánosság számára – a tanítványok.
Az igazi arcrongálás titokban zajlik, naplóban, utókornak szánt önéletrajzban, levelekben. Pedig nyilván nem így kezdődött.
Hanem:
„És látta Isten, hogy ez jó." A teremtés nyugtázása ez. Megcsinálja a földet, a napot, az embert, a vizeket, állatokat (nem ebben a sorrendben), és min det rendre megnézi, és látja, látja, mert nem vak, hát látja, hogy ez jó. Eddig jó. A legjobb, amit képes megalkotni. Megy tovább, jön a következő.
Mindaddig, amíg még egy vessző kitehető, amíg valami javítható, amíg még a sajátja, pedig leszakadóban van, már utazik a nyomda, a sokszorosítás, a kötészet felé, mégiscsak azt látja, hogy jó. Megalkotja, mint a teremtője, megnézi, tudomásul veszi: ez jó. A legjobb, amit tehet. Ez az ő tehetsége.
Aztán fogja magát, a mű megy a maga útján. Valahogy élni kezd, olvasói lesznek, az olvasók olvasói leveleket írnak, a kritikusok kritikákat. Nem tőlük függ mégsem. Nem az olvasatuktól. A „könyv utóélete" nincs összefüggésben a gyűlölettel. A keserűséggel, kétségbeeséssel.
A művek (műveim) gyűlölete, a sajátoké: normális dolog. Normális és titkos. Nem kell annak regénynek lennie. Elég egy gyökércsomagolt rózsa. Vagy amit én szemeznék be, vadrózsára. Nézem áprilistól október végéig. Hát, barátom. Nem ezt vártam tőled. Sokkal, de sokkal többet. Nagyszerűbbet. Életre szólót. Világmegváltót. Néha mégis odahajolok, megnézem tömvetelt fejét, éles illatát, és azt mondom: ez jó.
Isten mindenesetre akkor haragszik meg az emberre, tudjuk, mikor: amikor azt a kevés szabályt, amit felállít neki, megszegi. Súlyosan megszegi. Majdnem autodafé lesz ez is. Az ember, mint Isten műalkotása, megy a maga útján, romlik, pusztul, pusztít, így aztán teremtője is felgerjed ellene; elég volt, szól Isten hozzá, jöhet az özönvíz.
A pusztítás már-már teljes volna, ha Noét nem bízná meg, hogy szedjen össze minden lényből egypárat, üljön hajóra. Senki, de senki ne maradjon rajta kívül. Noét is Isten kezébe helyezi talán, a többi mehet. A víz alá.
A gyűlölet elmélyül, a keserűség, hogy milyen gyönge az ember, aki a művet alkotta, milyen gyönge a mű, mert alkotója is esendő. Nem a nem-sikerült műveknek szól, azoknak, amelyek fiókban maradnak, titokban, félkészen, tervként. Azok túlságosan porladnak, nincsenek is; nem lehet a semmit gyűlölni. A művek, amelyek végül eljutnak a fényig, a napfényig, megszületnek, sok példányban hevernek a házban. Ők a kibírhatatlanok.
