Őszintén a híradózásról: Stohl Luca, Erős Antónia és Endrei Judit

Szöveg: Jankovics Márton

Ültetek már így együtt valaha?

Erős Antónia: Judittal épp arról beszélgettünk az interjú előtt, hogy bő másfél évtizede már találkoztunk egyszer, de együtt még nem dolgoztunk soha. Lucával pedig most találkozunk először.

Endrei Judit: Én a Fem3 Caféban jártam Lucánál többször is, de így hárman még nem ültünk együtt.

Ez akkor médiatörténeti pillanat – a szó legszorosabb értelmében. Hiszen ti hárman képviselitek a magyar tévézés elmúlt fél évszázadát, és persze jelenét is. Megvolt a generációs láncolat, hogy Antónia Judit műsorain, Luca pedig Antónia híradóin nőtt fel?

E. A.: A taxiban idefelé tartva eszembe jutott egy megjegyzés, amit egykori médiaszakos tanárom, Huszár Tibor mondott nekem. Ő javasolta először, hogy próbáljam ki magam a képernyőn. Akkoriban már tévéztem, de riporterként még inkább a háttérben dolgoztam. Erről beszélgettünk, és egy ponton azt mondta nekem: „El tudok képzelni magából egy Endrei Juditot”.

Jól esett az összehasonlítás?

E. A.: Nagyon jól. Eleve hízelgett az ötlet, hogy szerinte képernyőn kéne lennem, az meg végképp, hogy Endrei Judithoz hasonlított. Judit akkor is egy ikon volt.

Stohl Luca: Vicces a párhuzam, mert én meg néhány hete ültem a családi barátokkal, és ott hangzott el egyiküktől, aki négyéves korom óta ismer: „Tudod, Luca, olyan jó, hogy bekapcsolom a tévét, téged látlak, és egyből az jut eszembe, hogy »Itt van a mi Erős Antóniánk!«”. Ez persze túlzás, hiszen nekem még nagyon sokat kell tanulnom, hogy kiérdemeljem az összehasonlítást, de ezek a mondatok is jelzik, hogy Judit és Antónia megkerülhetetlen személyiségek a televíziózásban. Azon dolgozom, hogy egyszer majd egy pályakezdő rólam is azt mondja, hogy itt a Stohl Luca, aki évek óta megkerülhetetlen híradós.

Akárcsak a világ, a tévézés is rengeteget változott az elmúlt évtizedekben. Régen az egész ország ugyanazt a műsort nézte, most meg nemcsak számtalan tévécsatorna közül válogathatunk, de a fiatalok már nem is feltétlenül a tévéből tájékozódnak. Szerintetek volt a tévézésnek aranykora? És ha igen, akkor minek nevezzük azt, ami most van?

E. J.: Aki most tévézik, valószínűleg úgy érzi, számára ez az aranykor, hiszen most van benne, most érik a meghatározó élmények. Én mégis azt szoktam mondani, hogy a magyar televíziózás aranykora a 70-es, 80-as évekre esett. Egyrészt azért, mert tele volt nagy tudású szakemberekkel, és hihetetlen hatékonyan terjesztette a kultúrát és a műveltséget. Ma már nem ez a tévé feladata. Sokáig egy, aztán másfél csatorna volt, így könnyen el lehetett érni 3, 4, vagy akár 5 milliós nézettséget esténként. Már csak ezért is ikonná (ha ragaszkodunk ehhez a kifejezéshez) válhatott az, aki képernyőre került. A 80-as években már én is nagyobb szerepet kaptam a műsorok alakításában, akkoriban kezdődött a katonás, szigorú televíziózás oldódása. Ti erre nem emlékezhettek, mert talán még meg sem születtetek akkor.

E. A.: Már hogyne születtem volna meg?!

E. J.: 1985-ben indult a Hétvége című nagyszabású műsorfolyam, majd jött az akkori TV2, ami újszerű televíziózást hozott. Sokat lehetne mesélni, hogy miért volt ez aranykor, de szerintem valóban az volt.

E.A.: Én is a 70-es, 80-as éveket mondtam volna, mert talán akkor volt a legszínesebb a magyar tévézés. Aligha a legszabadabb – politikai értelemben legalábbis semmiképp nem volt az –, de ha azt nézzük, hogy mennyiféle műsorból lehetett választani, és milyen sok korosztályt értek el, akkor irigylésre méltó a kép. Persze, egyetlen csatorna volt, de gondoljunk bele, hogy olyan generáció nőtt ki onnan, mint Szegvári Kati, Baló Gyuri, Érdi Sanyiék és még sorolhatnánk a neveket. Katit, Gyurit és Sanyit mondok, ami még most is furcsa érzés, mert emlékszem, milyen elképesztő élmény volt, amikor Budapestre kerültem, és találkozhattam velük élőben. Az ilyen embereknek hihetetlen kisugárzásuk van, amit egyből meg lehet érezni. Ma szinte bárki feltűnhet a képernyőn, de abban az időben nem lehetett csak úgy bepattanni egy televízióba. Ezek világlátott, több nyelvet beszélő művelt emberek voltak, akikre elismerően azt mondtuk: „Igen, ő egy tévés”. Akkor ennek még komoly rangja volt.

Luca, rád igaz, amit Judit mondott, hogy szükségszerűen aranykorként tekintesz a mostani helyzetre, mert most vagy benne?

S. L.: Persze, hiszen nem tudok visszamenni az időben, és megváltoztatni a világot. De a saját lehetőségeimből és a saját aranykoromból igyekszem kihozni a legtöbbet, hogy az emberek azt érezzék: vannak olyan szerkesztőségek a tévézésben, amikhez ma is lehet igazodni, és ahol komoly, hiteles emberek ülnek és tájékoztatnak.

Az átalakulások ellenére vannak még olyan értékek, amik ma is ugyanolyan fontosak, mint húsz vagy ötven évvel ezelőtt?

E. J.: A hitelesség ma is ugyanolyan fontos. Talán ez a legfontosabb, ha valaki képernyőre kerül.

E. A.: Ráadásul ennek nagyon nehéz megragadni a mibenlétét. Egyszerűen valakinek elhiszed, amit mond, másnak pedig nem. Akiben az emberek megérzik a hitelességet, arra odafigyelnek, odavonzza a tekintetüket és a gondolataikat.

Ez tanulható dolog, vagy alkati kérdés?

E. A.: A hitelességet nem tudod mesterségesen megteremteni.

S. L.: Sok mindent hozzá lehet tanulni, de a képernyős jelenlétnek van egy magja, ami ösztönös. Van, akire odakapod a fejed, és magad sem feltétlenül tudod, hogy miért, de ott tart a képernyő előtt.

A teljes interjú és a fotósorozat a Hamu és Gyémánt őszi lapszámában található. A magazin megrendelhető és előfizethető közvetlenül a kiadótól és digitális változatban is beszerezhető.