A legendás füllevágás és a sokat emlegetett művészi őrültség. Ha megkérdezünk egy átlagembert – akinek nincs komolyabb ismerete a képzőművészetben –, hogy mondjon egy dolgot Van Gogh-ról, a legtöbben talán a füllevágást említenék meg. De mi történt azon az éjszakán? És mit szimbolizál ma a festő füle?
Miért vágta le a fülét Vincent van Gogh?
A kérdés jogos, a válasz azonban még mindig vitatott. Mielőtt azonban elmerülnénk a levágásnak, valamint a közvetlen előzményeknek és az azt követő események konkrét részleteibe, fontos tisztázni, hogy Van Gogh számtalan mentális és testi problémával küzdött. Tudni lehet, hogy epilepsziában szenvedett, az állapot kezelésére 1888-ban alkalmazott gyógyszereknek jelentős mellékhatásai voltak. A művész aligha volt tiszta abban az időszakban, ez pedig jócskán megnehezítette a körülötte lévő emberek mindennapjait.
De mi törént azon a december 23-ai éjszakán, amikor Van Gogh heves vitába keveredett lakótársával és művésztársával, Paul Gauginnal?
Ez is érdekelhet:Különös betegsége lehetett Vincent van Gogh-nak
A kezdetekkor a páros együtt festett, és szoros barátság alakult ki közöttük. Ezzel pedig teljesült Van Gogh romantikus elképzelése arról, hogy a művészek igenis élhetnek és dolgozhatnak együtt harmónikusan, távol a törtető párizsi művészeti versenyszcénától, amely őt egyértelműen elutasította.
Idővel azonban a páros civakodni kezdett. Az összezörrenések pedig egyre gyakoribbá váltak, a szenteste előtti éjszakán már szinte az elviselhetetlenségig fokozódott a feszültség kettejük között. Gaugin egyre frusztráltabbá vált Van Gogh állapota miatt, ezért egyik vitájuk közben elviharzott a szállásukról. Van Gogh-ot megviselte az eset, és a gondolat, hogy miatta foszlik szerte a barátságos művészházról alkotott utópisztikus elképzelése.
A hallucinációktól szenvedő Van Gogh kést ragadott, és levágta a fülcimpáját.
Hans Kaufmann és Rita Wildegans által vitatott elmélete szerint azonban valójában Gauguin megunta a festő könyörgését, és párbajtőrével az utcán lenyisszantotta bal fülcimpáját.
Van Gogh a csonkot egy újságpapírba csomagolta, és elindult a Maison de Tolerance nevű bordélyházba, nem messze attól az arles-i otthontól, ahol Gauginnal lakott. Ott egy Rachel (egyes források szerint Gaby) nevű nőt keresett. A sebét pedig a kalapjával takarta el, majd átnyújtotta a nőnek a csomagot azzal a kommentárral, hogy:
Vigyázzon rá nagyon!
A nő kinyitotta. A meglepetés pedig szó szerint eszméletlen volt, ugyanis Rachel azonnal elájult.
Mi történt közvetlenül utána?
Van Gogh a következő hét folyamán a kórházban lábadozott. Az esetet pedig egy egyszerű művészi őrültségnek tulajdonította. A kezelések után vissza akart térni a festéshez és az életéhez.
Amikor azonban egy hét után kiengedték, újabb rohamok törtek rá, amelyeket ő afféle mentális láznak nevezett. Bár ezeket a problémákat hivatalosan soha nem diagnosztizálták az orvosok, egyértelmű, hogy az erős alkoholfogyasztás, a stressz, hogy Gaugin személyében egy tapasztaltabb művésszel kellett együtt dolgoznia, saját szakmai sikertelensége és a fentebb említett egészségügyi tényezők mind szerepet játszottak a tébolyban.
Mi történt Van Gogh fülével?
Az eset abban az időben koránt sem volt akkora durranás, mint, ahogy azt most elképzeljük. Akkoriban Van Gogh-ot nem elismert művészként tartották számon. Kózházba kerülése idején csupán egy részeges fazonnak gondolták, aki egy bugyuta balesetben megsérült. Így a francia hatóságok értelemszerűen nem egyfajta Szent Grálként, különleges ereklyeként tekintettek a fülcimpára, ezért megsemmisítették.
Miért olyan jelentős Vincent van Gogh füle?
Egy évvel azután, hogy Van Gogh levágta a fülcimpáját bejelentkezett egy pszichiátriai intézetbe, ahol legismertebb műveinek nagy része készült.
Sokan nem tudják, de a Csillagos éj például az elmegyógyintézet ablakából nyíló kilátást ábrázolja.
A korában tragikusan fel nem ismert zseni körülményei azonban nem tették lehetővé az elismerést. Bár műveit még életében kezdték elismerni, csupán egy évvel őrült ámokfutása után, 1890-ben 37 évesen elhunyt. Így igazán csak halála után ismerhette meg a szélesebb közönség, melynek során mentális problémáit egyfajta reklámfogásként használták fel.
Olvasd el ezt is! Ezt a képet festette volna meg utoljára van Gogh - előkerült a másolatáról készült fotó
Különböző életrajzok őrültként számoltak be róla. A közvéleményt pedig morbid vonzalom fűzte a félfülű eszelőshöz, aki „na jó, festegetett, de mégicsak sokkal izgalmasabb személyiség".
A halálát követő gazdasági problémák és az első világháború miatt a közönség sokkal többet tudott a művészről, szájról szájra terjedő történetek alapján, mint a műveiről. Ezt pedig nem lehet támadni, hiszen valóban érdekes ember volt, és csak nagyon keveseknek adatott meg, hogy ténylegesen megcsodálják műveit.
Ennek tökéletes paradigmája akkor került előtérbe, amikor 1935-ben festményeit kiállították a New York-i Museum of Modern Artban. A művészeti elit alig várta, hogy szemtanúja lehessen hősük alkotásainak. A kiállítás óriási tömegeket vonzott, több mint 123 ezer látogató volt kíváncsi Van Gogh műveire.
Kígyozó sorok, hatalmas tömeg, az emberek pedig csak kapkodták a fejüket, hogy alaposan feltérképezzék a mániákus művész festményeit. Az igazi művészetbarátok számára azonban nehéz volt alkotásait teljes mértékben elemezni, hiszen alig tudtak (fizikálisan) közel kerülni Van Gogh műveihez.
Egy Hugh Troy nevű festőművész éppen ezért nekilátott zseniális tervének. Egy darab szárított marhahúst fülcimpává formált. Ezt követően egy bársonydobozba tette, majd egy este pedig belopózott a MoMA-ba, és a kamufület a galériában egy tábla fölé akasztotta, amely azt hirdette, hogy az a néhai művészé volt. Másnap a kíváncsi (de laikus) tömegek özönleni kezdtek a hamis műtárgy köré, az igazi művészek pedig nyugodtan vizsgálhatták Van Gogh ecsetvonásait.
Öröksége
Az, hogy a fül a története még mai is ennyi embert érdekel, önmagában nem meglepő, hiszen az emberek vonzódnak a rejtélyes és kissé morbid történekhez. Ám a fül narratívja elengedhetetlen Van Gogh sztorijában, nem utolsó sorban pedig a legendaképződéshez.
Illetve sokat elárul arról is, hogy miképp tekintünk a mentális egészségre és a művészetre, mint a kereskedelmi siker elérésének olcsó eszközére, szemben a kreatívitással.
