Gyász a viktoriánus korban: 6 groteszk szokás, amit kötelező volt betartani
A viktoriánus korszakban az élet több területét is szigorú társadalmi szabályrendszer határozta meg, ami kiterjedt a halálra és az azt követő gyászidőszakra is. Az érintetteknek a személyes fájdalom mellett a ruházattól a lakás berendezésén át az emléktárgyakig szinte mindenre oda kellett figyelniük. Néhány szokás mai szemmel hátborzongatónak tűnik, ám akkoriban mindezt a tisztelet, az emlékezés és a társadalmi elvárások részének tekintették.
Az 1837 és 1901 között tartó viktoriánus korszakban óriási áttörések születtek az orvostudományt illetően, a halál továbbra is a mindennapok része maradt. A gyakori betegségek, a magas gyermekhalandóság és az orvoslás korabeli korlátai miatt a családi légkört mindig átszőtte az elmúlás gondolata. A gyász köré ezért részletes etikett épült, amely meghatározta, mit viselhetett az özvegy, hogyan nézhetett ki az otthon, milyen tárgyakkal őrizhették meg az elhunyt emlékét, és meddig volt illő kimutatni a veszteséggel járó fájdalmat.
Viktória királynő személyes példája is erősen formálta ezt a kultúrát. Férje, Albert herceg halála után élete végéig gyászruhát viselt, ezzel pedig az egész társadalom számára jelezte, hogy a veszteségnek jól látható, szabályozott formát kell adni. Aki nem tartotta be ezeket az elvárásokat, könnyen tiszteletlennek vagy erkölcstelennek tűnhetett a környezete szemében.
A viktoriánus gyász egyik legfontosabb része a viselet volt, amely pontosan jelezte, ki kit gyászol, és a veszteség után mennyi idő telt el. Az özvegyekre vonatkoztak a legszigorúbb előírások, hiszen esetükben a búcsúzás több szakaszra tagolódott, és akár két évnél is tovább tarthatott, mire egy nő újra világosabb, díszesebb ruhát viselhetett.
A legmélyebb fájdalom idején a nők teljesen feketébe öltöztek, gyakran kreppből készült, merev és kényelmetlen anyagokat hordtak, fátyollal és özvegyi főkötővel kiegészítve. Ez az öltözködési szabály az új társadalmi státuszt is világossá tette a külvilág számára. Később, a második gyász és a félgyász idején már enyhültek az előírások: a fátyol lekerülhetett, majd fokozatosan megjelenhettek a szürke, lila és visszafogottabb árnyalatok is.
A férfiakra jóval enyhébb szabályok vonatkoztak. Többnyire sötét öltönyt, fekete kesztyűt és kalapjukon fekete szalagot viseltek. A gyerekek esetében a kisebbek sokszor csak fekete vagy szürke karszalagot hordtak, míg a nagyobbak már a felnőttekhez hasonló gyászruhát kaptak.
A viktoriánus temetések után gyakran formális ebédet vagy vacsorát tartottak a gyászolóknak. Akik ezen nem tudtak részt venni, azoknak gyászkekszet adtak: ezek a fűszeres, vajas sütemények egyszerre voltak ajándékok és emléktárgyak.
A kekszeket fekete szalaggal átkötött papírba csomagolták, amelyen gyakran szomorú vers, ima, bibliai idézet vagy az elhunyttal kapcsolatos információ szerepelt. Az emléktárgyat rendszerint a család és a rokonok is megőrizték, akárcsak egy gyászjelentést vagy imakártyát.
A viktoriánus otthonban a haláleset után gyakran fekete kreppel takarták le a tükröket, a portrékat és a fényes felületű tárgyakat. Ennek részben gyakorlati, részben babonás magyarázata volt. A fénylő tárgyak túlságosan vidámnak, hivalkodónak tűnhettek egy veszteséggel küzdő házban, ezért illett elrejteni őket.
A tükrökhöz ugyanakkor erős hiedelmek is kapcsolódtak. Sokan tartottak attól, hogy az elhunyt lelke megjelenhet bennük, vagy csapdába eshet a tükörben. Más elképzelések szerint a halott a le nem takart tükrökön keresztül magával hívhatta valamelyik családtagját a túlvilágra.
A gyászidőszak legszemélyesebb tárgyai az emberi hajból készült ékszerek voltak. Amikor valaki meghalt, gyakran levágtak egy tincset a hajából, majd azt medálba, brossba, gyűrűbe vagy karkötőbe foglalták. Akadtak olyan családok is, amelyek bonyolult fonatokat, koszorúkat vagy keretezett emlékképeket készíttettek belőle. A haj azért vált ennyire fontos emléktárggyá, mert tartósan megmaradt, és fizikailag is az elhunythoz kötődött.
Ha a család nem tudta vagy nem akarta maga elkészíteni ezeket a tárgyakat, kézművesekhez is fordulhatott. Az egyszerűbb megoldás az volt, ha a hajtincset albumba, emlékkönyvbe vagy medálba helyezték, de a módosabb családoknál az ékszer valóságos miniatűr műtárggyá válhatott.
A 19. század közepén a fényképezés még új és drága technikának számított, ezért sok családnak életében egyetlen portréja sem készült szeretteiről. Sokszor csak akkor gyűjtöttek pénzt fotózásra, ha valaki meghalt, így legalább egy utolsó képen megőrizhették szerettük arcát.
A „post mortem” fotókon az elhunytat sokszor olyan pózba állították, mintha aludna, máskor rokonok vették körül egy gondosan beállított jelenetben. Egyes képeken utólag még a szemeket is megfestették, hogy az arc életszerűbbnek hasson, miközben a fotósok speciális állványokkal gondoskodtak a test tökéletesen élethű beállításáról. A kész képet bekeretezve, a nappaliban helyezték el. Mai szemmel ez nyugtalanító lehet, de a viktoriánus családok számára ezek a felvételek sokszor az emlékezés legfontosabb tárgyai voltak.
A viktoriánus korban a halottat gyakran a családi otthon szalonjában ravatalozták fel, ahová rokonok, szomszédok és barátok látogattak, hogy végső búcsút vegyenek szerettüktől. A test mellett folyamatosan virrasztott valaki, részben vallási és érzelmi okból, részben egészen gyakorlati megfontolásból: fogadni kellett az érkezőket, vigyázni kellett a testre, és a korszak félelmei miatt azt is ki akarták zárni, hogy valakit tévesen halottnak nyilvánítsanak. Mivel a modern balzsamozás még nem volt általános és megbízható, a ravatalt gyakran sok virággal vették körül, amelyek a tiszteletadás mellett az erős szagok elfedésében is szerepet kaphattak.
(Psychology Today, Peel Compton, Wildflower Funeral Concepts)
Olvasd el ezt is!