Az Alibi - hat hónapra egy félévente megjelenő antológia, melybe neves szerzők adott témában írt verseit, novelláit, gondolatait olvashatjuk. Cikksorozatunkban ezekből a szövegből válogatunk. Ebben a részben Tóth Krisztina novellájának egy részletét tolmácsoljuk.
A bukósisakos családtagok libasorban átkerekeztek a forgalmas útkereszteződésen, aztán elkanyarodtak a Népliget irányába. Elöl haladt a papa, mögötte kapucnis dzsekiben a nagyobb, aztán a kisebb gyerek, végül leghátul a mama. Ő zárta a sort, ügyelt a tempóra, és figyelt az oldalról közeledő autókra is. A kereszteződés után a papa vadul kacsázni kezdett, aztán, mintha utánozni akarnák, a gyerekek is. Végül már az egész család kanyarogva tekert, amíg a papa váratlanul le nem szállt a bringáról, megállásra intve a csapatot. Értetlenkedve vizsgálgatta a járdát. A festés friss volt, aznap délelőtt készült. Ernő, aki már a vízbázisú, üveggyönggyel megszórt festék kifejezést is roppant költőinek találta, addigra már a Fradi pályával szemben, a Szöglet büfében fogyasztotta a hetedik sört. Az útburkolatjel-festő gép a büfé előtt, a betonozott járdán parkolt, Ernő világosan érezte, hogy ha a mai napon képes koncentrálni az erőit, akkor végre megvalósíthatja a régóta megálmodott feliratot. Szeme előtt az M7-es autópálya bevezető budaörsi szakasza lebegett, a felüljárón évek óta olvasható elfogult közléssel, amely szerint Zsuzsa szebb, mint Hófehérke. Zsuzsa azóta már biztosan sokat öregedhetett, a felirat viszont nem kopott, sőt, a környezetében újabb és újabb graffitik jelentek meg.
Ernő különben, noha a Budaörs felőli autós hazaérkezések hatottak az alkotói énjére, alapvetően mégiscsak megvetette a graffitit, mint műfajt. Ő, aki burkolatfestő volt, sunyi, pitiáner dolognak tartotta a festékfújást: olyannak, mint a zsebtolvajlást. Mert alattomban, flakonnal odarajzolni valamit a falra egészen más, mint egy járművel, fényes nappal, a közlekedő gyalogosok szeme láttára dolgozni. Ő valami nagyszabású, eredeti gesztusra vágyott, egy olyan feliratra, amit már Liszt Ferenc reptérhez közeledő landoló repülőgépekről, sőt, esetleg már az űrből is el lehetett volna olvasni. Ernő vágyaiban amerikai tudósok hajoltak össze tanácstalan arccal egy képernyő előtt, hogy kockáról kockára elemezzék a Google legújabb légifelvételeit, és hitetlenkedve silabizálják a kinagyított fotókon az egész Magyarországon átkacskaringózó, valószínűtlen feliratot, amelyen az olvasható, hogy Reszket a bokor, mert madárka szállott rá. Az idézetben Ernő még nem volt teljesen biztos, fölmerült benne egy sor a Kistehén zenekartól is, meg egy másik József Attila Óda című verséből, nevezetesen az, hogy Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít, de ez utóbbit árnyalatnyival hosszabbnak érezte a kelleténél.
